Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Vita a főtérre visszaálmodott Szent László szobrokról

Parázs vita alakult ki a minap a Facebook közösségi oldal néhány ismertebb nagyváradi csoportjában. A kiváltó ok az volt, miszerint felröppent a hír, hogy a váradi római-katolikus püspökség, tervei szerint, azt a kis barokk László király szobrot szeretné városunk megújuló főtéren, a Szent László téren látni, amely most a bazilika hátsó bejáratánál fogadja a híveket. Vagyis nem a lovagkirály bazilika előtti bronzszobrát, amely 1923-óta tölti száműzetését ott, hisz 1892-től ez a szobor ékesítette a váradi főteret. Persze mindehhez tudni kell, hogy a főtér átalakítása kapcsán a városvezetés furcsa mód, egyelőre nem is számolt magyar szobrok felállításával – egy olyan városban, ahol még most is több mint 46.000 magyar teszi ki a lélekszám egyharmadát. De úgy tűnik, ez nem lehet akadály a váradi magyarságnak, mert a civil akarat végre megvan, hogy kiálljunk Szent László szobrának főtéri, vagyis méltó helyen történő újraállítása mellett. 1964-ben is ki tudott állni Várad a Szent László templom elmozdítása ellen, ennek a tettnek a szelleme kezd újjáéledni. Jelen sorok írója volt az első, aki, próbált rávilágítani arra az említett váradi internetes fórumokon, hogy a szóban forgó kissé amorf barokk szobrocska főtérre költöztetése, a számarányában megfogyatkozott váradi magyarság jelen helyzetében, akár azzal a kockázattal is járhat, hogy nevetségessé tesszük önmagunkat, mind a Szent Lászlót tisztelő erdélyi magyarság, mint a helyi románság, mint önmagunk előtt. Hogy miért is?

Üssék csak fel Péter I. Zoltán Nagyvárad építészeti emlékei a barokktól a szecesszióig című 20 évvel ezelőtt megjelent könyvét, amit bizonyára sok váradi őriz otthonában. A 21. oldalon ezt a nem éppen hízelgő korabeli leírást olvashatjuk az 1738-ban felszentelt kicsiny Szent László szoborról, amit amúgy évtizedekig a föld alatt rejtegettek a kommunizmus idején: “A művészi érték nélküli kőszobor ismertetésére Bíró József vállalkozott: “négyzetes alapu, felfelé karcsusodó s füzéres ion pillérfő-formában végződő talapzaton áll egy aránytalan, ormótlan alak, vállán palást, fején korona, balkezében az ország almája s ezek a szent jelvények egy öreg gyermeket ékesítenek, ki aránytalan nagy fejével, meredt szemeivel, egy szomorú karrikatúra benyomását kelti – a kolozsvári testvérek hajdani pompás szobrának korcs epigonja”. A „mester” neve nem maradt ránk, s ez nagy nyeresége a derék embernek…” […] Csáky Miklós püspököt sem elégíthette ki a szobor művészete, mert még évekig foglalkoztatta egy művészi szobor terve. 500 forintos adományt szánt egy márvány szoborra, magas talapzattal, márványlépcsővel.” A továbbiakban arról is olvashatunk a kötetben, hogy 1830 táján is szerettek volna egy méltó lovasszobrot állítani a kis szobrocskának a helyébe, s az akkori püspök egyenesen Ferenczy Istvánt, a 19. századi magyar szobrászat egyik legkiemelkedőbb alkotóját akarta megbízni, csak végül objektív okok miatt nem valósult meg a terv.  „A katolikus egyház vezetői felállításától kezdve Szent László [barokk] kőszobra helyett egy reprezentatív alkotást szerettek volna látni a város főterén.” – olvashatjuk ugyancsak Péter I. Zoltán 2010-ben megjelent Nagyvárad köztéri szobrászatának története című cikkében is.

Bár 1892-ben Várad végül kapott egy gyönyörű állószobrot a városalapító királyról, de a nagy püspököknek ez az alkotás sem felelt meg maradéktalanul. Jól tudták, hogy egy megfelelő méretezésű és arányú lovasszobornak milyen összhatása lehet a középkori Várad világhíres Szent László lovasszobrának példájából adódóan. Volt ugyanis még egy másik megvalósulatlan Szent László szoborterv gróf Széchényi Miklós püspök (1911–1923) nevéhez fűződően is, aki 1913-ban megbízta újfent Tóth István szobrászművészt (aki az 1892-es bronz gyalogszobrot is alkotta) Szent László király lovas szobrának megmintázásával. „A terv és a makett két változatban készült el, de az első világháború kitörése meghiúsította a szobor felállítását.”

Széll Sándor Nagyvárad Szent László városa című 1940-ben kiadott kis képeskönyvében is olvashatjuk, hogy 1942-re, a király születésének 900. évfordulóján is tervbe volt Szent László király nagy lovasszobrának a felállítása, csak itt a második világháború szólt közbe.

Tehát az évszázadok során mindig fel-felvetődött Váradon, hogy a mesés középkori Szent László szobor mintájára újból kapjon a város egy nagy kvalitású szobrot, aminek a csodájára járhatnak. Ez az említett 1390-ben, Luxemburgi Zsigmond királyunk és Mária királyné színe előtt felavatott ám 1660-ban a török által elbontott nagyszerű lovas szobor Szent Lászlót – Bunyitay Vince szerint – úgy tüntette fel, ahogy a nemzet emlékében élt: nyílt helyen, harci ménjén ülve, jobbjában csatabárddal, amint éppen csatába vágtat, hogy megvédje övéit s szent hitét.

De kanyarodjunk is vissza az említett internetes vitához, amelynek során többen már annak is örülnek, hogy az egyház most egyáltalán a szoborügy mellé állt. Viszont a vita egyes hozzászólói mintha szemellenzőt viselnének, vagy legalább is megelégednének azzal, hogy Szent László városában, a róla elnevezett térre a földkerekség legaránytalanabb, legidomtalanabb László király szobra kerüljön, miközben ország-világ tudja (vagy csak ők nem?), hogy a középkorban az előbb említett várbeli Szent László lovasszobor csodájára jártak, legendák fonódtak köré. Ez volt az európai előreneszánsz első (!) köztéri lovas szobra, egyben a Kolozsvári-testvérek legnagyobb, a magyar bronzszobrászat legnagyszerűbb alkotása. Amikor ez a szobor készült, a későbbi nagy olasz szobrász, Donatello még csak négyéves volt.

vita a foterre

Balogh Jolán, Várad várának legavatottabb ismerője szerint Kolozsvári Mártonnak és Györgynek ez a lovas szobra lehetett a fő művük: „Alkotásuk mely nemzeti szimbólummá lett, a klasszikus kor óta az első szabad téren felállított bronz lovas szobor, mely nemcsak vallásos eszménykép volt, mint a Szent György szobruk [ami a prágai várban még ma is áll!], hanem egy nagy uralkodó személyének a megjelenítése. A lovas szoborról szemtanúk (Janus Pannonius, Heltai Gáspár, stb.) mind magasztalóan írnak. (…) Márton és György kolozsvári szobrászok művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség.”

Ezek a tények 2015-ben persze már szinte felfoghatatlannak, sokak szemében letűnt dolognak tűnhetnek, mégis most kell csak a leginkább gondolnunk erre a hatalmas örökségre, amikor egy ilyen nagy lehetőség előtt állunk: újítják a város legreprezentatívabb terét, és új szobrokat akar a város.

De vajon menjünk bele abba, hogy egy korabeli és mai mércével is gyengének ítélt magyar vonatkozású barokk szobor kapjon teret Nagyvárad főterén? Esetleg kerüljön vissza eredeti helyére az 1923-ban innen elköltöztetett gyalogos szobor, minden élő váradi „igazi” Szent László szobra? Vagy gondoljunk egy merészet, térjünk vissza a gyökerekhez, és legyen végre újból lovasszobra a városalapítónak? Hisz lovagkirályunk ízig-vérig lovas király volt, lovon indult csatába, a legenda szerint még holtában is. A harmadik verzió ugyanis az, ami a civilek, azaz a mi fejünkben megfordult, hogy végre egy méltó, 1660-óta vágyott új lovas szobor álljon a város főterén Szent Lászlóról. Ha a Holnaposok szobra olyan hamar elkészülhetett, akkor talán Szent László öröksége is megérdemelné ezt a törődést.

De van egy negyedik, elfelejtett lehetőség is, ami a legnagyobb falat lenne, viszont a legnagyobb eredménnyel is kecsegtetne. Visszakerülhetnek Váradra a királyszobrok címmel 2008-ban jelent meg egy érdekes, pozitív kicsengésű cikk a Reggeli Újságban Borsi Balázs tollából. Ez vitéz Kiss Imre, a budapesti Szent Korona Szövetség elnökének a Varadinum keretében tartott előadását taglalta, miszerint a várbéli királyszobrok olyan kemény bronzból voltak öntve, hogy a törökök elhatározásuk ellenére sem tudták összetörni azokat 1660-ban. El is akarták szállítani őket, ám a szobrok elemeit vivő török gálya elsüllyedt a Duna mai szerb szakaszán, és ezek a tárgyak rozsdamentes anyaguknak köszönhetően nagy valószínűséggel ma is felkutathatóak, csak akarat kell hozzá. A cikkben szó szerint ezt olvashattuk: „A Szent Korona Szövetségnek a szerb kormánnyal való jó kapcsolatának eredménye, hogy a Duna Bizottságtól is pozitív visszajelzést kaptunk, továbbá a Budapesti Műemlék Bizottság elvileg vállalja a helyreállítást. A katolikus püspöki szövetség pedig megkísérelné a királyszobrok külsejére való aranyfüstlemezek költségeinek fedezését. Most Románián, illetve Nagyváradon áll, hogy tudja-e kulturáltan fogadni a kora középkorban elsőként felállított szabadtéri szobrok visszaállítását. […] A helymeghatározáshoz a technikai segítséget a Vajdaság, a szerb kormány szívesen ad, de a Magyar Honvédelmi Minisztérium is úgy nyilatkozott, hogy speciális fémkereső hajókkal segítik majd a keresést. A magyar Országos Műemléki Felügyelőség világhírű búvárcsoportja is besegít a munkába.”

És itt felvetődik a kérdés, hogy a cikk megjelenése, azaz 2008-óta volt váradi részről, vagy akár a Varadinum szervezői részéről bármilyen megkeresés az illetékesek felé, hogy egyáltalán tart-e ez a kutatás, mert akkor megint csak más lehet a felállás? Tartok tőle, hogy egy lépés sem történt azóta, pedig a cikk alapján minden rajtunk múlik.

Mindezek fényében, ha a továbbiakban is minden vélt, vagy valós alkuba belemegy a váradi magyarság, az az önfeladás biztos mutatója, s ennél már csak lejjebb csúszhatunk, számításba sem fog venni minket a városvezetés a jövőben, hogy a saját képviselőinkről ne is beszéljünk. Lehetünk 46 ezren, vagy akár 460 ezren, ha nem tudjuk kinyilvánítani az akaratunkat. Gondoljunk csak bele, a helyi románság miért tudott erőt venni magán, hogy felvállalja a főteret uraló, általuk is beismerten gyenge alkotásnak tartott Mihai Viteazul szobor eltávolítását? Mi pedig még abba is belemennénk, hogy egy groteszk Szent László szobor kerüljön a város legfontosabb terére… Ha ez megtörténik, hiába ábrándozunk arról, hogy a helyi románság kicsit is tisztelje az ortodox szentté lett bizánci császárné, Piroska atyját, a mi városalapító királyunkat.

Balázs D. Attila, Nagyvárad

az Erdély Anno és Most 2015 naptár szerkesztője