Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Verdi hódított a színházban

Nagy szünet után, péntek este ismét operaelőadás került színpadra Nagyváradon, természetesen tomboló teltházzal, a jegyek már napokkal a spektákulum előtt elkeltek, hiszen a váradi közönség igen éhes erre a mifelénk ritkán látott-hallott teljes értékű, szinte minden művészetet egyesítő nagyműfajra.

A Regina Maria színház FITO, azaz Nagyváradi Nemzetközi Színhazi Fesztiváljának keretébe beillesztett előadása a kolozsvári Opera Vox egyesülettel karöltve jöhetett létre, akik a világot járt szólistákat (akikkel mellesleg gyakran dolgozik együtt az egyesület Európa-szerte), a zenekart, az énekkart, a táncművészeket, jelmezeket biztosították úgy mindent, mindenestől, „tokkal-vonóval”.

A karmester a Váradra operát vezényelni mindig visszatérő kolozsvári Cristian Sandu volt, a rendező a szintén eddigi itthoni operaelőadásokból jól ismert nagyváradi Horia Ballint (aki ismét tartotta magát egy klasszikusabb koncepcióhoz), a díszlettervező pedig Vioara Bara, a Regina Maria társulat művésze.

Verdi 3 (Radames, Amneris, Farao)

A dicsőségesen visszatért Radames, Amneris és a Fáraó

Giuseppe Verdi 1871-ben Kairóban bemutatott négyfelvonásos nagyoperája, az Aida kétség kívül az egyik leginkább közönségkedvenc műve, ugyanakkor rendkívül körültekintő, igényes megszólaltatást és színrevitelt is követelő alkotás, mert az érzékeny drámai szálak könnyen elmosódhatnak egy erőtlenebb szereplőválasztással.

A történetről csak röviden annyit, Aida az egyiptomi fogságban sínylődő etióp hercegnő és Radames az egyiptomi katonavezér titokban szerelmesek egymásba, azonban hazáik halálos ellenségek, így mindkettejüknek választani kell szerelem és hazaszeretet között. Radamest még ráadásul köti egyrészt katonai, másrészt a fáraó lányának, Amnerisnek tett házassági esküje. Végül a két szerelmes sajnos egy sziklasírba zárva kapja meg a lehetőséget az örök együttlétre. Verdi természetesen idő és tér felett a szabadsághoz való jogok univerzalitását hangsúlyozza ezzel a művével is, amely a mai európai „értékrendben” sem igen veszített aktualitásából.

A szereplőkről, a teljesség igénye nélkül szintén csak röviden szólnánk. Aida (Carmela Apollonio), bár a milánói Scala színpadát megjárt díva, s színpadi drámai jelenléte is hatásosnak ígérkezett, nagyrutinú hangja mégsem volt elég meggyőző, sőt, sokszor túlvibrált. Radames (Angelo Forte) tenorja annál inkább tiszta, egyenes, még lírai hősszerelmesnek is kiváló, ezzel együtt néha kicsit erőtlen volt katonavezérnek. Bár a címszereplő maga Aida, mégis az eleinte úgymond „negatív” oldalon álló Amneris (Liliana Mattei Ciucă) szerelmi vívódásának egészen a fináléban kitörő gyászáig, sokkal nagyobb ívet és visszhangot realizált a darabban. A többi szereplőt tényleg csak említsük, még akkor is ha nem mindenki volt teljességében említésre méltó saját szerepében. Tehát csökkenő sorrendben: Amonasro (Alfio Grasso), Egyiptom királya (Marius Chiorean) és Ramfis (Ioan Vrăsmaş).

Verdi 5 (Theba)

Thébai ünnepi jelenet

A díszlet, ahogyan ígérték tényleg minimális eszközökre apellált, hiszen a kis váradi színpadon így több tere maradt maguknak a szereplőknek, például a II. felvonás látványos tánckarjelenetére, nem is beszélve Thébába bevonuló főpapság, katonák, az elfogott rabszolgák mondjuk úgy népes seregéről. A III. felvonás hátterébe fotóreprodukált Nílus-poszter talán mégis túlságosan minimalista megoldás volt.

A jelmezekről és a színekről is érdemes néhány szót ejteni. Az egyes források szerint Konstancáról, mások szerint Galacról érkezett ruhák igazán nemcsak a főszereplőkön, de a „népen” is remekül mutattak, plakát híján dicséret az ismeretlen tervezőnek.

A színekről is érdemes néhány szót szólni. Radames arany-kék ruhás dicsőséges II. felvonásvégi bevonulása például különösen szép volt, minket kicsit azért Erdély színeire is emlékeztetett ez az egyiptomi isteni igazságot és Rá dicsőségét jelképező kék-arany kombináció. Egyébiránt Rá sugarai szinte végig stílusosan világították meg a színpad „égi” részét.

Látványos volt a már említett színeváltozása is Amnerisnek, akit láthattunk dicső fáraó lányaként, egy kicsit Belphégore-ra (a Louvre faontomjára) emlékeztető ruhában, majd a sírra borulva megrázó feketében (ez a gyászszín azért kicsit vitatható anakronizmus).

A zenekar sajnos az árok méretei miatt elég kicsi lett, s bár ígérték korábban, hogy Kolozsvár rutinos operazenekari művészei teszik itt tiszteletüket, azért a vonósok sajnos nem mindig álltak a helyzet magaslatán, még akkor is, ha Cristian Sandu karmester igazán mindent megtett, hogy fáradhatatlan lendülettel tartsa egyben a teljes színpadot, zenekari árkot, sőt még a színfalak mögötti karéneket is. Így silányult el például az ítélkezésre vonuló papok mélyvonós kísérete is a IV. felvonásban. Nem lehet azonban említés nélkül hagyni egy kiváló oboaszólót, amit egy váradi hangszeres művész, Cristian Midoschi produkált.

Dicséret a balettkarnak is, na nem a táncjelenetek provokáló erotikusságáért, hanem a remek színpadi jelenlétekért. Jó ötlet volt a kezdetektől ott pihenő kispiramis is, ami már az opera elején baljósan várta gyomrába a szerelmeseket.

A nyíltszíni tapsok méltón szóltak az olyan népszerű betéteknek, mint a Ritorna vincitor, O Patria Mia, Celeste Aida és még persze sorolhatnánk.

A közönség ünneplése is jelzi a további igényt váradi operaprodukciókra.

Tóth Gábor