Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Varázsa volt…

A gyermekévek minden ember életében meghatározóak, hisz még a lélektannal foglalkozó szakemberek is úgy tartják, sokban befolyásolja a felnőttkor alakulását. Ötven-hatvan évvel ezelőtt, hogy messzebbre ne menjünk, mindennek tudtunk örülni. Egy sztanioldarabkának is meg volt a szerepe a szoba vagy a konyha valamelyik zugában, ahol éppen átmenetileg „laktunk”. Néha az asztal alatt rendeztük be ezt a lakhatási alkalmatosságot, és az volt a legszebb az egészben, hogy a felnőtteket sem zavarta, ha egyik-másik „letevő” (csak alkalmakkor használandó) plédből, vagy nagy abroszból lett a kuckó egyik vagy másik „fala”.

A vizesvödörből lett általában az asztal, de sok konyhai eszköz is onnan került elő, ha nagyanyánk már nagyon kutyafázott, amikor nem találta mondjuk a laskaszűrőt.

Szánkózás hajdanán

Szánkózás hajdanán

 

„Madárvérük van azoknak!”

De a kuckó varázsa semmi sem volt ahhoz képest, amikor reggel arra ébredtünk, hogy a szürke november vagy december fehérre fordította zubbonyát. Nosza előkerültek a kiscsizmák, kesztyűk, „files sipkák” (nagyanyánk nevezte ilyen ízesen a fül irányában meghosszabbodó fültakaró sapkákat), szánkók, és uccu neki valamilyen magaslatnak, de néha még egy kevésbé meredek gödör is megtette, ha nem volt domb, ahonnan le lehetett siklani. Vörös volt a kezünk, az arcunk, a lecsúszott „mackók” (gumis derekú meleg flanel nadrágok) miatt. Olykor a csupasz derekak is havasak voltak már, a sálak meg valahol egy bokor ágán lógtak, mivel a szánra való hasalás közben mindig ráléptünk, így a ránk-ránk néző anyáink, nagyanyáink nem győztek visszaállítani bennünket eredeti állapotunkba, hogy másnap vagy harmadnap ne a tea meg az aszpirin vessen véget a nagy örömnek.

Ne „kiábállj” rájuk, Erzsike, a „gyerekik” nem fáznak, nem olyanok azok, mint a felnőttek, madárvérük van azoknak – csitította anyánkat olykor dédnagyanyánk, aki a nagy lármára kibotorkált a tornácra kapcsos posztócipőjében, barna hárászkendőjével a vállán.

És tényleg nem fáztunk sosem, s ha olykor meg is esett hogy köhögés vagy nátha lett a vége, akkor sem lehetett bennünket a házban tartani, csak legfeljebb lázas állapotban.

Szánkózás hajdanán

Szánkózás hajdanán

 

Hogy „szípek” legyetek….

A nagyobbacska lányok már nem hancúroztak velünk, csak mosolyogtak a nagy zsivajon, meg Annus nénit hallgatták az utcaajtóban, aki arra biztatta őket, „mossátok meg az első hóval az arcotokat, hogy „szípek legyetek, ha megnőttök”, de egyébként ugyanezt tartotta a márciusi hóról is. Annus néni amúgy szép arcú idős néni volt, nagyanyánk nővére, akiről azt tartotta, hogy mindig „kerálta” magát már fiatal lánykorában is, azért maradt szép az arca, még ha emitt-amott ráncok is barázdálták már. A kerálás nagyanyánknál az arckrémeket, növényi pakolásokat jelentette. Mikor Annus néni az első hóra esküdött a lányoknak, nagyanyánk mindig leleplezte valami kencefice rendszeres használatával, de a nagyobbacska fiúk, fiatalemberek tettek róla, hogy a későbbiekben szép legyen a lányok arcbőre, ugyanis jól megmosdatták őket egy-egy marék hóval, ami igencsak jó mókának számított, sőt az udvarlási szándék is rejtve volt már abban.

Az ilyen tél eleji örömökben nem szűkölködött az Érmellék, hisz azokban az időkben újdonságot csak valami házon kívüli esemény hozhatott az emberek életében. Ilyen esemény volt az első hó, a Mikulás, a karácsony, a felnőttek kis szürke életében pedig a disznótorokhoz fűződő adomák, férfiemberek kimeríthetetlen hadi dolgai, „megesett” lányok szomorú történetei, hamis szemű szépasszonyok férfiembereket rontó praktikái, amelyekről olyan jókat lehetett beszélgetni, ezerféleképpen színezni, hogy kis idő multával már egy teljesen más történet köszönt vissza, aminek alig volt köze már az eredetihez. De nem volt az ítélkezés vagy ítélet senki fölött, csak amolyan „elmondjuk még egyszer” féle időtöltés. Ártatlan kis pletykafélék voltak ezek, hisz érezte azt mindenki legbelül, hogy ez az élet, a maga pőreségével, buktatóival, ami olykor fájdalmas, olykor színes, vagy tán még színesebb is, mint amennyire illene, hogy legyen.

 

Őrzőangyalok

Ne „kiábállj” rájuk, Erzsike – szólt hát ki dédnagyanyánk a december eleji havas tornácról anyánkra, ha már túlzásba vitte az aggódást. A dédnagyanyánk volt a mi mindenkori mentőangyalunk, akinek több generáció nevelésében volt tapasztalata, így tudta mindig mikor kell a „pujákat” azaz a gyermekeket egrecírozni, és mikor kell csak úgy szabadjára hagyni őket, velük együtt a történéseket is, hisz nem üti az meg magát, ha el is esik, mert „közel van a valaga a földhöz”.

Így nyugtatgatta anyánkat, nagyanyánkat, ha a kelleténél többször is kinéztek a gyermekhadra, mert feleslegesnek tartotta a sok sűrítésüket körülöttünk, annál is inkább, mivel úgy vélte, a gyermekeknek meg a részeg embereknek van a legéberebb őrzőangyaluk, úgy hogy felesleges annyit aggódni a férfiember miatt is, ha néha egyenetlenné válik lábai alatt az út.

Mikulás-várás

Az érmelléki gyermekeknek így kezdődött a tél hajdanában, ám a legnagyobb izgalommal mégis csak a Mikulás nap járt. Olyankor már kora délután takarodót fújtak a hócsatában elázott lurkók és szárítgatták a kiscsizmákat, bakancsokat, hogy fényesre lehessen azokat suvickolni, mire eljön az este. Az utcára vagy a tornácra nyíló ablak volt a Mikulást váró hely, ott kémleltük a jó öreg puttonyost, jár-e már, jön-e már. A szerencsésebb az volt, ha csak úgy odatette ajándékait és szó nélkül elment, de ha odaszólította Endrust vagy Janikát, az ablakhoz, az nem jelentett jót, mert valamit számon kért a huncut szemű, de annál jóságosabb hangú öreg, akinek számtalan kisgyerek fogadta meg aznap este, hogy ezentúl jógyerek lesz, és a vekkerhez sem nyúl többé sőt, a nagyapa pipaszárából sem lesz két darab a továbbiakban.

Egy ilyen alkalommal esett meg Andrissal egy dicsekvésre semmiképp sem alkalmas történet is. Andris nagy kópé hírében állt, és hősiességében odáig merészkedett a kijelentéssel, hogy bizony nem tart ő még a Mikulástól sem, hisz honnan is tudhatna a jó öreg puttonyos az ő gézengúz dolgairól. De Andris nagyon elszámította magát, mert bekopogott ám az ablakon egy nagy bundáskesztyűbe bujtatott kéz és csakhamar Andris „viselt” dolgai is előkerültek. A fehér szakáll mögül csak úgy sorjázott a sok csíntalanság, meg a sok nagyapabosszantó „hőstett”. De a „borzasztó dolgok” elsorolása után csak-csak megnyílt az a temérdek nagy zsák is, és előkerült belőle a kék gumilabda, a bádogból készült kisteherautó, amelyiknek még fedele is volt, a tejkaramella meg a sokszínű tojáscukor.

Mikulás (illusztráció)

Mikulás (illusztráció)

 

Varázsa volt…

A gyermekkornak varázsa volt abban az időben. Télen is. Mindig volt valami, ami izgalomra adott okot. Ha más nem, hát az, hogy a szomszéd Gyuri bácsiék disznót vágnak, így a léckerítések résein át meg lehetett lesni, hogyan esik meg a szenzáció számba menő ügyködés, mivel Gyuri bácsi gyermektelen mogorva ember lévén, nem szerette, ha a szomszédgyerekek lábatlankodnak körülötte. Vagy a szemben lakó Dani bácsi, aki telente többször is ekhós szekeres román emberektől vette búzáért vagy tengeriért cserébe az almát, és minden szájtáti gyerkőcnek nyomott belőle egyet-egyet a markába.

Olyan jóízű téli almát azóta sem evett a mi generációnk, pedig  kicsit fonnyadt, kicsit kukacos is volt, de az íze sokszor előjön a szánkba, főleg, amikor a mai Mikulások hatalmas génkezelt és mindenféle tartósítószerrel bepermetezett reklámalmákat tesznek a kiscsizmákat felváltó amerikai harisnyákba. Bár már az alma sem divat, hisz kinek ajándék már manapság néhány alma?

Sütő Éva