Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Vallások álcája mögé rejtett tömeggyilkosságok

Manapság egyre többet hallani a különféle vallási csoportok által elkövetett szélsőséges akciókról, terrortámadásokról. Dzsihádok, szent háborúk, a vallások takarásába rejtett magaspolitikai érdekek takarásában emberéletek százai, ezrei áldoztatnak fel most is. Az elvakult gyilkosságok melyeket ún. vallási indokokkal követnek el, persze nem újkeletűek, áttekintve ezek kortörténetét meg kell állapítani, hogy az emberiség egyik legvérengzőbb vallási terrorszervezete nem volt más, mint a római keresztény egyház takarásában működött egykori inkvizíció, mely során beteges lelkületű papok, Isten nevében követtek el olyan embertelenségeket, melyek Európa szerte közel 2 millió ártatlan ember életét követelték. Az inkvizícióhoz vezető útról mai napig sok vita, találgatás folyik, már csak azért is, mert a Vatikán még mindig úgy akar tenni, mintha ezek az „istennevében elkövetett” tömeggyilkosságok nem is történtek volna meg. Akadnak olyan vélemények, hogy az inkvizíció végülis kiteljesedése annak, a 451-ben megtartott (kalkedoni) zsinatnak, ahol kimondták, hogy Jézus atyja, a Teremtő Atyaisten ettől kezdve azonos istenszemély kell, legyen a keresztény egyházban az Ószövetség vérszomjas, bosszúálló Jehovájával. Ezzel a sokat vitatott tézissel pedig kezdetét vette az a folyamat, mely a Jézus tanait hirdető keresztény egyházat az évszázadok során igencsak bemocskolta, eltávolította az eredeti jézusi tanoktól. Az 1054-es egyházszakadást követően pedig jól dokumentálhatóan és talán szó szerint is elszabadult a pokol a Jézus neve mögé bújó szentszéki intézményben, mígnem fellobbantak az inkvizíció máglyái és döbbenetes kegyetlenkedés és tömegmészárlás szennyezte be a római keresztény egyházat. A bizánci ortodox egyház, noha ott hangsúlyosabban vitték tovább mind a demonológia, mind az ördögűzés tanait, soha nem vett részt az inkvizícióhoz hasonló fanatikus tömeggyilkosságokban.

A római katolikus egyház évszázadokon keresztül máglyával, kínzásokkal, lelki terrorral, tilalmakkal és cenzúrával üldözte az úgynevezett hitetleneket és a hitehagyókat. Ennek dokumentumai, a római központi inkvizíció aktái egészen 1998. január 22-ig a Vatikán leginkább őrzött titkai közé tartoztak. Akkor ugyanis Joseph Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa e féltve őrzött titkokat tizenkét kiválasztott tudós számára hozzáférhetővé tette. A 4500 kötetnyi„megszentelt” embervadászat nyilvánosságra hozatalát a Vatikán ma már az “öntisztítás aktusának” nevezi.

vallasok alcaja 1

Az inkvizíciót IV. Ince pápa vezette be 1252-ben. Az eltérő becslések egy – és tízmillió közé teszik az inkvizíció által a felvilágosodás korszakáig meggyilkolt emberek számát. Legtöbbjüket elevenen elégették. Az eljárás kezdeményezője kétségkívül Róma. Az Isten nevében elkövetett gyilkosságokat szorgalmasan lejegyezték, majd a levéltárban összegyűjtötték. II. János Pál egy pápai levelében elismerte, hogy módszereit tekintve az inkvizíció a Gestapo, a KGB és a Stasi szintjén működött, azaz gyilkolt. Brutalitását számos európai levéltár jól dokumentálja. A vádlottaknak semmiféle joguk nem volt, a vádló a bíró is volt egy személyben, gyermekeknek a szüleiket, asszonyoknak a férjeiket, férjeknek a feleségeiket kellett besúgniuk. A kínzást nemcsak megengedték, hanem meg is parancsolták. Négyezerötszáz inkvizíciós iratköteg van a Szent Péter téri Palazzo del Sant’Uffizio termeiben. Összességében a nyilvánosságra hozott anyag a katolikus egyház legsötétebb korszakának alapvető dokumentumgyűjteménye: „Lettere degli Inqisitori” (Inkvizítorok levelei); 225 dokumentumköteg, mely az „egyházbiztonságisok” terjedelmes levelezését tartalmazza; a sienai inkvizíciós bíróság ügyiratai, gazdasági ügyiratok; megvesztegetési összegek pontos adatai. Ezeket egészíti ki az uzsora, a szodomizmus, a varázslás és a babonaság eseteit tartalmazó ötven könyv, valamint a Szent Hivatal könyvcenzúrájának ügyiratai. Az archívum eredeti ügyiratállománya jóval nagyobb volt, az iratok kétharmada azonban a XIX. század elején ismeretlen körülmények között elveszett.

A katolikus inkvizíció római központi hivatalát csupán 1542-ben rendezte be III. Pál pápa – három évszázaddal azt követően, hogy előde, IV. Ince Európa-szerte már létrehozta ezt a hatóságot. Az eretnekek üldözése eleinte főleg az egymástól független inkvizítorok buzgóságára és a világi uralkodók jóindulatára volt bízva. A római inkvizíció ellenben arra volt hivatott, hogy az egyház főhadiszállásán belül foglalja össze az újonnan keletkezett, Luther Márton tanításait követők peranyagait.

Az inkvizíciós cenzúrahatóságot 1571-ben alapították meg, válaszul a könyvnyomtatás feltalálására. Johann Gutenberg találmánya ugyanis nagy fejtörést okozott az egyházfőknek, ugyanis a nép, amelynek ez idáig csak a papság által megválogatott részleteket adtak a Bibliából, most hirtelen olvasni, s ezzel együtt gondolkodni is elkezdett.. Az első nagy inkvizítor, Torquemada domonkos szerzetes az eretnekeket főleg nagy ünnepnapokon vezette a hívő nép elé. Az iszlám királyság, Granada legyőzése után az inkvizítorok újabb munkaterületre bukkantak: a „moriscosokra”, azaz a keresztény hitre áttért mórokra. Az akkori katolikus Securitate csalafinta nyomozási eljárást fejlesztett ki, hogy a mórokat hitetlenekként leplezhessék le. Eretneknek számított mindaz, aki tartózkodott a disznóhústól és a bortól. Aki pedig túl sokat mosakodott, könnyen a Korán alapján rituális tisztálkodást végző ember gyanújába keveredett Az egyik korabeli szemtanú feljegyezte a tömegkivégzés menetét is. Eszerint az áldozatokat egy-két napig húzódó, vallásos szertartásokkal fűszerezett ünnepségsorozat keretében égették meg.

Az inkvizíció az ötszáz éven keresztül tomboló boszorkányőrületben érte el a csúcsát. Az első boszorkányt 1275-ben Toulouse-ban égették el. A történészek becslései szerint Európa-szerte összesen egymillió (!) többnyire keresztény nő vált ennek a tömegőrületnek az áldozatává. Különösen erős volt a boszorkányüldözés Németországban. Az utolsó boszorkányt 1782-ben egy svájci kantonban ítélték máglyahalálra. Természetesen az uralkodók a boszorkányőrületet arra is felhasználták, hogy nemkívánatos alattvalóikat vagy konkurenseiket elpusztítsák. Jeanne d’Arc halála talán a legismertebb bizonyíték erre. A boszorkány szó ótörök eredetű, honfoglalás előtti eleme nyelvünknek. Jelentése: “lelket megnyomó″, azaz ártó, rossz szellem. A magyarság ezt a szellemalakot társította olyan közöttük élő személyekkel, akikről feltételezték, hogy démonokkal együttműködve ártani tudnak másoknak.

A fennmaradt középkori periratokban levő vallomások alapján így zajlott egy összejövetel: a boszorkány-összejöveteleken az ördög elnökölt. A boszorkányok odaérve térdre borultak az ördög előtt, akit úgy imádtak, hogy “csókkal illették a bal kezét, a mellét épp a szíve fölött, a nemi szervét, majd a farka tövét”. Az ördögnek szokása volt az arcukba szellenteni, amikor a rítus utolsó részéhez értek. Az újonnan érkezőknek át kellett esniük a sátáni „keresztelésen”, azaz meg kellett tagadniuk a keresztény hitet és meg kellett vonniuk hűségüket Istentől, az ördög ez után – a legtöbbször szennyes vízzel vagy állati vizelettel – újra „keresztelte” híveit. Följegyezte nevüket egy fekete könyvbe, ezután elhelyezte jelét testükön. Majd felszólította híveit, kövessenek el minél több gonoszságot. Ezt követi a tánc és a lakoma, majd a fekete orgia, ahol semmiféle tilalmat, házassági, vagy rokonsági köteléket nem vesznek figyelembe, anya a fiával, apa a leányával, testvér testvérével hál. Valamint itt kapják meg a mágikus kenőcsöt (boszorkányzsír vagy repülőzsír) és a varázsport. A másik igen kedvelt vádpont a vádlottak szerelmi élete volt, illetve a szexualitással kapcsolatos dolgok. Mivel a nő és a férfi kapcsolatát az egyház csak a házasság keretében tartotta megengedhetőnek, így a valláserkölcsi előírások megszegőit különféle büntetésekkel sújtották. azonban a középkori világi törvénykezés sem volt különb, 1514-ben Werbőczy Tripartituma halálbüntetést ír elő a “paráznákra”, ha azok nősek, illetve férjezettek voltak. A középkorban az ösztönök intézményesített elnyomásának hatására az erotika igencsak izgatta az emberek fantáziáját. A nyilvános boszorkányperek során teljes részletességgel tárgyalták a nemi közösülések száz féle módját, a seprűnyél fallikus szimbólumán át csaknem minden szexualitással kapcsolatos témakör felvillant az egyházfők, inkvizítorok és bírák beteges fantáziavilágában.

Többek között ezt is tárgyalja Sprenger és Institor is „Boszorkányok pöröje” című műve, illetve kis részben Aquinói Tamás “Summa theologica”-ja is.

vallasok alcaja 2 HA FER

A vallatások alatt a vádlottra kirótt szörnyű kínzások hatására, az elítéltek megvallottak minden torz és aberrált tettet, azaz kitalációt, ami a perverz lelkű inkvizítorok agyában megszületett és amiket azok hallani akartak tőlük.

Az említettekhez képest a római központi inkvizíció, amelynek ügyiratai most kerültek napvilágra, szinte jelentéktelennek tűnhet. Tizenhét évvel a központi inkvizíció felállítása után, 1570-ben Róma felháborodott polgárai ugyanis megostromolták az akkori egyházhatósági épületet, agyonvertek pár inkvizítort, kidobtak néhány aktát az ablakon, és felgyújtották a házat. Az ostromnak azonban nem lett hosszú távú kihatása. Két évvel később V. Pius pápa majdnem ugyanazon a helyen építtette fel a Palazzo del Sant’Uffiziót. Az inkvizíció intézménye ezután egészen 1908-ig „Római és univerzális inkvizíció szent kongregációja” néven létezett. Később a szalonképesség érdekében átkeresztelték „Szent Hivatalnak”, mára pedig az ártalmatlannak tűnő „Kongregáció a hittanért” nevet vette fel.

Tizenegy esztendővel ezelőtt, azaz 2000-ben, virágvasárnapi szentmiséjében az akkori pápa, Boldog II. János Pál, nyilvánosan bocsánatot kért a katolikus egyház az “igazság szolgálatában” elkövetett bűneiért, ezek között felsorolva az inkvizíciót és a boszorkányüldözéseket. A mai ember a rázúduló hírözönben talán már(még?) nem érti, nem látja át, a „vallási fanatizmussal” jelölt szélsőséges terrorista csoportok eredetét, gyökereit. A fenti összefoglaló talán segített kicsit abban, hogy megértsük, a vallási fanatizmus nem újkeletű dolog, hanem az emberek istenkép-keresésének egy tudatos politikai befolyásolása, eltorzítása. S remélhetően egyre inkább világossá válik, hogy a bármelyik felekezethez sorolt „vallási fanatikusok” az úgymond Isten nevében gyilkolók közül soha senki nem Istent szolgálta, hanem ellenkezőleg éppen a Gonoszt, a pusztítást és az emberi lélek meggyalázását.

Az oldalt összeállította Szőke Mária