Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Ünnepek táján

Így, ünnepek táján sokszor elhangzik az, hogy jobbnak kéne lenni, többet kéne adni a rászorulóknak, sokkal több szeretetet kellene adni családtagjainknak, idegeneknek, mindenkinek. Bizonyára így is kellene tennünk, de az ember gyermeke már csak ilyen. Magának való, harácsoló, a pénz oltárán mindent feláldozó, a karrierért mindent odadobó, hatalmas egóval rendelkező teremtmény. De miért vagyunk ilyenek? Miért nézünk furcsán, szinte bizalmatlanul azokra, akik mindent feláldozva, őszintén segítenek embertársaikon? Miért furcsa nekünk az, ha a világ túlsó feléről fiatal diákok csoportosan jönnek házakat építeni a földönfutóknak? Miért közösítjük ki az ilyen-olyan okból hajléktalanná vált embert? Miért nem segítünk eleget a fogyatékkal élő embereken? Miért, miért, miért?

unnepek tajan 1

Mennyi kérdés, mennyi nyitva maradt, megválaszolatlan dolog az életünkben! Sokszor, amikor kellenénk valakinek, időhiányra panaszkodunk. Nincs időnk egymásra. Nincs időnk együtt örülni, bánkódni ismerőseinkkel, barátainkkal, családunkkal. Felületesen, csak a látszattal (néha még azzal sem) törődve hallgatjuk meg felebarátunk bánatát, örömét. Felületes, látszatvilágban élünk. Elmegyünk egymás mellett, régen látott ismerősök, egy röpke „hello-szia-hogyvaggyal”. Választ sem várva rohanunk bele a világba. Vagy a semmibe?

A média pedig segít, hát hogyne segítene. A kereskedelmi tévék agymosásra berendezkedett műsorstruktúrája megteszi a magáét, úgy a felnőttek, mint a gyermekek körében. Ömlik a csatornákon a szenny, az erőszak, az igazi értékek iránti megvetés, a hagyományok sárbatiprása és végül az énközpontúság egekbe magasztalása. A reklámblokkok minden pillanatban ezt sugallják! Próbáld ki, vedd meg, élvezd ki az új telefont, tabletet, lapostévét, “akár” fillérekért is, csak még több forrásból és lehetőleg minden időben tudják rádtukmálni a gyógyszereket, vitaminokat, ízfokozókkal és színezőkkel teli, gyors és kevésbé gyors kajáikat a gyártók. Ha nem teszed, lemaradsz, kimaradsz. Hogy honnan? Hát az új elitből. Abból az elitből, aki ha csak percekre is valakinek érzi magát, ha a plázában lófrálva, ingyen kipróbálhatja a csúcstelefont, vagy mehet egy kört a legújabb A akárhányas Audival.

Persze, más világot élnek a ma emberei. Korra, nemre való tekintet nélkül. Bezárkózott világban élünk, a mobil világában. Kézben a teló, a fülből kilóg a fülhallgató és nem halljuk, nem látjuk, mi történik körülöttünk. Lassan odajut a világ, hogy a görbebotos, épp csak cammogó nénike, bácsika fogja átvezetni az út túloldalára, a mobiljába merült, életerős fiatalt. Hogy ez vicc? Igen, annak tűnik. De lehet, hogy már megtörtént, itt-ott. Mert egy vicclapban már láttam ilyet.

Hol a társas élet? Vagy az számít annak, hogy a szórakozóhely teraszán, a négytagú társaság mindegyike a mobilját bámulta és Isten a tanúm, hét percig nem szóltak egymáshoz, nem nyúltak a poharukhoz, csak a képernyőket nyomkodták?

Igen, kitermelődött egy generáció, akit nem érdekel semmi. Vagyis nem semmi, csak az a pár dolog, amire “beálltak”. Az amerikai álomgyár kitermelte a magányos hőst, a szinglit és egyéb furcsa dolgokat és a ma embere komfortosan beletörődik ebbe. Élj a mának, mondták egykor. A baj csak az, hogy a gondolat első és utolsó sora mára már nem érvényes. A tanulj a tegnapból, és a ne hagyd abba a kérdezést, valahogy elsikkadt ebben a fene nagy egocentrizmusban.

Senkit, vagy majdnem senkit nem izgat a múlt. Pedig azt mondják, a múltból lehet építkezni. Akinek múltja nincs, jelene sincs és jövője sem lesz. Persze, ezek a mára már közhellyé degradált, kigúnyolt gondolatok nem számítanak mértékadónak. A közvéleményt formálók is inkább irányzatokat lovagolnak meg. Most példálózhatnék a szoborüggyel. Nem teszem. De annak azért örvendek, hogy egyre több fiatalnak kezd kinyílni a szeme, válik fogékonnyá a múlt és a jelen dolgai iránt. Ezt kellene a szülőknek, tanítóknak, tanároknak, osztályfőnököknek kihasználni. Az eddig mellőzött gondolatok iránt érdeklődők kezébe adni azokat a munkákat, amikből ezek a gyerekek, fiatalok megtanulhatják a város múltját, egykori nagyjainak tevékenységét és mindazt, amit ezért a városért tettek. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy az elemista gyerek, Kossuth, vagy Kert utcának hívja a ma más néven szereplő utat. De azért a város történetét, építőinek és épületeinek nevéről legyen fogalma.

Bizony, ezeknek a dolgoknak a fontossága, sokkal nagyobb, mint gondolnánk. Mert azért van egy réteg, ha még oly kicsike is, akit látni lehet rendezvényeken, bemutatókon, kiállításokon. És velük, a fiatal házaspárokkal, már ott vannak a nyolc, tíz éves gyerkőcök is. Öröm ezt látni.

Szóval, jó lenne jobbnak, adakozóbbnak, szeretetre méltóbbnak lenni. Jó lenne a szürke, befele fordult arcok helyett, mosolygó arcokat, békésen beszélgető embereket látni. Persze, az élet nagy gondokkal járó, veszélyes üzem. A mindennapok apró-cseprő dolgai felőrlik a szeretetet, jóságot, törődést. Megy a harc, az intrika, a gyűlölködés. Visszatérnek a hétköznapok. Így, ünnepek táján, kezdtem el a mondandómat… Nos, nem lehetne, hogy ne csak ünnep táján próbáljunk több jót adni embertársainknak? Vagy inkább ünnep kéne, annyi legyen, mint most a hétköznap? Talán akkor megváltoznánk, jobbak lennénk…

Farkas László, Nagyvárad