Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Szent László születésnapja

967 esztendeje, 1046. június 27-én született Szent László magyar király (uralkodott 1077. és 1095. között), a középkori lovagi eszményt megtestesítő uralkodó, aki 18 éves országlása során kiemelkedőt alkotott a törvényhozás, az egyházszervezés és a hadászat terén is.

A Rubicon történelmi folyóirat internetes kiadásán, a Rubicon.hu oldalon Tarján M. Tamás vezette végig életét és munkásságát.

László még a Vazultól származó hercegek lengyelországi száműzetése idején született, a későbbi I. Béla király (ur. 1060-1063) és Richeza hercegnő második gyermekeként. Családja csak András (ur. 1046-1060) trónra lépése után két esztendővel, 1048-ban tért haza Magyarországra. László fiatalkora apja és testvére hatalmi harcainak fényében alakult: 1057-ben – Bélával együtt – elismerte Salamon herceg – András fia – öröklési jogát, két évvel később aztán mégis apja pártjára állt a trónviszály során. I. Béla 1063-ban bekövetkező halála után testvérével, Gézával együtt Lengyelországba menekültek, majd II. Boleszláv király (ur. 1058-1079) segítségével visszatértek és megegyeztek a trónt birtokló Salamonnal (ur. 1063-1074). Géza és László a kompromisszum eredményeként dukátust – az ország területének egyharmadát – kapott a fiatal királytól.

Szent_Laszlo_szobor1

Szent László nagyváradi szobra a római katolikus székesegyház előtt

Béla fiai az első években számos alkalommal nyújtottak segítséget a királynak a kunok, besenyők és a bizánciak ellen folytatott háborúk során, az 1068-as, Kerlés mellett vívott ütközet nyomán született meg például a legenda László és a kun vitéz párviadaláról. Salamon király azonban később – tanácsadói befolyására – Gézáék ellen fordult, és többször is életükre tört, ami újabb belharcokhoz vezetett. László bátyja mellé állt a trónért vívott küzdelemben, és az 1074-es háború során döntő szerepet vitt a győztes mogyoródi ütközetben. A csata után Salamon elmenekült, és Géza (ur. 1074-1077) hároméves uralma következett, az ő halálát követően pedig az ország főnemesei és VII. Gergely pápa javaslatára 1077-ben Lászlót koronázták Magyarország királyává.

Az új uralkodó állítólag nem vágyott a trónra, hanem – a krónika szavai szerint – az „égi dicsőségre” pályázott, de hosszas rábeszélésére végül elfogadta a koronát. Regnálása első időszakát aztán a Salamon ellen folytatott küzdelem határozta meg, aki – IV. Henrik német-római császár (ur. 1056-1106) támogatásával – kezdetben Moson környékén rendezkedett be. László helyzetét nehezítette, hogy a hatalomra áhítozó Salamon felajánlotta hűbérül Magyarországot a császárnak, tehát Henrik támadása állandó veszélyként fenyegetett. A regnáló király mozgásterét ez a körülmény döntő módon határozta meg, hiszen csakis a császár ellen formálódó szövetséghez csatlakozhatott: bár nem értett egyet VII. Gergely egyházi reformjaival, és annak világi főségét hirdető ideológiájával, a pápaság mellé állt a kibontakozó invesztitúraharcban, miközben Henrik ellenlábasának, Rudolf trónkövetelőnek a lányát, Adelhaidot vette feleségül. A hercegnőtől később három leánygyermeke született, akik közül egyedül II. János bizánci császár későbbi feleségét – a Bizáncban szentté avatott – Piroska hercegnőt ismerjük név szerint.

Időközben aztán Salamon a Kárpátoktól keletre élő kunoknál és besenyőknél keresett támogatást László ellen, mígnem egy bizánci rablóhadjárat során feltehetően életét vesztette. Riválisának halálával a király rengeteg kötöttségtől megszabadult, és végre önálló külpolitikát folytathatott: utolsó éveit ennek megfelelően a dél felé irányuló terjeszkedés jellemezte. Zvoinimir horvát király (ur. 1076-1089) özvegyének kérésére 1091-ben bevonult a Szávától délre fekvő Horvátországba, majd többször folytatott – eredménytelen – hadjáratot Bizánc ellen, a Moesia területén élő keleti angolok meghódítására. Élete végén László állítólag a keresztes hadjárat gondolatának egyik legfőbb támogatója lett, ám annak megindulását – az 1096-os évet – már nem érte meg: utolsó háborúját rokona, Konrád morva herceg pártján vívta Csehország fejedelme ellen, ennek során szerzett betegsége vette el aztán életét, 1095. július 29-én.

Bár László volt az első magyar király, aki hódító külpolitikát folytatott, uralkodása során nem csak hadvezéri érdemeket szerzett: három törvénykönyvet is megalkotott, melyek egyrészt a keresztény vallás helyzetének megszilárdítására, másrészt a tulajdon védelmére törekedtek. Szent László legendásan szigorú törvényei híven mutatják be a 11. század végi magyar társadalom helyzetét, ahol az anyagi szempontok szerinti rétegződés már lassan végbement, így a magántulajdon tisztelete rendkívül fontossá vált. Éppen ezért László korában drákói szigorral büntették a lopást: a tetten ért tolvajra akasztás várt, miközben olyan kis tételek eltulajdonításáért, mint egy liba, vagy egy tyúk értéke is csonkítás, az orr, a fül vagy a kéz levágása járt. Még a templomba menekülő bűnös is szeme világával fizetett tettéért, tehát a tulajdon elleni bűncselekmények nagyobb súllyal estek latba, mint mondjuk a nemi erőszak vagy akár a gyilkosság.

E szigor oka vélhetően az esetek gyakoriságában rejlett, és Kálmán későbbi, enyhébb törvényei fényében kimondhatjuk, hogy a szent király kemény fellépése eredményre vezetett. László törvényeiből másfelől azt láthatjuk, hogy a kereszténység helyzete még korántsem volt stabil, máskülönben az 1092-es szabolcsi zsinaton hozott híres törvény, mely megtiltotta a kutaknál, fáknál történő áldozatokat, szükségtelen lett volna. Az egyházat érintő törvények emellett szabályozták a tized szedését, rendelkeztek a külföldről érkező klerikusokról, az ünnepekről, valamint a zsidók és az iszlám hitűek – az ún. böszörmények – helyzetéről is.

Szent László uralkodása során egyszerre lépett fel a keresztény hit és a szuverén Magyarország védelmezőjeként: hogy a görögkeleti egyház pozícióit visszaszorítsa, megalapította a zágrábi püspökséget, a kalocsai érsekség központját pedig Bácsba helyezte át. Közben számos szent helyet alapított, melyek közül leghíresebb a Berettyó melletti Szentjobb, valamint a somogyvári Szent Egyed-apátság voltak. Szintén kettős – nemzeti és vallási – célt szolgált az 1083-as szentavatási procedúra is, mely során László I. István mellett Imre herceget, Gellért püspököt, és a zobor-hegyi remetéket, Andrást és Benedeket is kanonizáltatta. Máig vita zajlik arról, hogy Róma hozzájárult -e a szentté avatásokhoz, melyekkel a király egyfelől népe vallásos érzését akarta növelni, másfelől pedig jelezni akarta az ország hűbéri alávetésére törekvő császárnak, hogy Magyarország – szentjei révén is – önálló tagja a keresztény Európa családjának. Ugyanezt sugallja egyébként a László korában megírt nagyobbik István-legenda is, mely a koronaküldés történetét úgy meséli el, hogy azzal egyszerre gátolja meg a császárság és a pápaság hatalmi ambícióit.

László uralkodása páratlan teljesítménye ellenére mindössze 18 esztendeig tartott, és már 1095-ben, ötvenedik életéve előtt véget ért. A köztiszteletben álló királyt Somogyváron, majd 1113 körül Váradon helyezték végső nyugalomra, sírja utóbb számos csoda színhelye és zarándokhely lett. 1192-ben III. Béla – pápai jóváhagyással – szentté avatta neves elődjét, ereklyéinek pedig hermát készíttetett, melynek utódja ma Győrben található meg. Szent László halála után elsősorban törvényeivel, pogányok elleni hőstetteivel, hatalmas testi erejével és erényeivel maradt meg a magyarság tudatában. Kanonizációja után harcos szentként emlékeztek meg róla, kultusza a lovagi eszmény Anjou-kori hódításával pedig tovább árnyalta alakját. Mind a mai napig egyik legjelentősebb királyunkként tartjuk őt számon, emlékét számos szobor és intézménynév őrzi.