Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Százéves sebek utóélete

A múlt század közepén, illetve még a hatvanas-hetvenes években is, olyan elevenen élt mindkét világháború emlékezete az idős emberekben, hogy egy-egy hosszú téli estén a petróleumlámpa békés fényénél elég volt csak kimondani: Doberdó. Úgy megfagytak az arcok és olyan örvény keletkezett a hadviselt idős férfiak lelkében, mintha abban a pillanatban a pokol fenekére, vagy annak legmélyebb bugyrába süllyedtek volna vissza. A császári és királyi 39. gyalogezred érmelléki katonái, más bajtársaikhoz hasonlóan, akik túlélték ezt a förtelmet, még évtizedek múlva is nehezen tudták feldolgozni a borzalmakat, nehezen tudtak megnyílni, illetve szabadon hagyni lelkük kapuit a már békebeli mindennapok apró történéseire, csodáira.

Biri Károly vitéz és Sípos István katona. Középen egy szabadságon lévő helyi honvéd családjával

Biri Károly vitéz és Sípos István katona. Középen egy szabadságon lévő helyi honvéd családjával

Árnyak

Néha, amikor egy-egy késő délutáni nyári zápor után tisztábban szóltak a mihályfalvi templomok harangjai, nagyapánkból is eleredt a szó. Hogy miként kapcsolódott ez a harangokhoz, csak később értettük meg.

Ült a tornác végében egy hárságyon és belebámult a kertvégi világvégébe. Olyankor felhúzta nadrágja szárát és megmutatta nekünk, gyermekeknek, mit jelent a háború. Lábain alig volt izomzat, csontjai rosszul forrtak össze, tele lyukakkal, mélyedésekkel. Doberdó – mondta. A pokol. Apró gyermekujjainkkal megérintettük szilánkos, rücskös lábait és nem hittük el, hogy már nem fáj.

Csak itt belül fáj valahol – mutatott a szíve tájékára. Itt, ni, itt sose fog elmúlni.

Esténként pedig, amikor előhozta a szó a Nagy Háborút és a lélek legbensőbb zugából az egykori a förtelmeket, el-elcsíptünk egy-egy képet az akkori frontvonal eszeveszett öldökléseiből. Csak halkan emlegették pedig – tán azért, hogy fel ne ébresszék az alvó árnyakat –, hogy terítve volt a talján fennsík a magyar bakák holttestével, patakokban folyt a vér, kezek, lábak hevertek szanaszét, végtagnélküli testek mindenhol. És csak jöttek és jöttek a képek sorra minduntalan. Sosem lehet lesz örökre elengedni az árnyakat – mondta nagyapánk, aki bár szakács volt a frontszakaszon, mégis ugyanúgy készenlétben volt mellette mindig a szuronyos puska és ugyanúgy érték a repeszek, a lövedékek, mint bármelyik bajtársát.

 

Egy mihályfalvi vitéz (ismeretlen), szinte még gyermek

Egy mihályfalvi vitéz (ismeretlen), szinte még gyermek

Ha kimegyek a doberdói harctérre…

A pokol területének névadója a fennsík déli részén található Doberdó falu volt, mai hivatalos nevén Doberdo del Lago település. Zalka Máté, aki 1916-ban maga is harcolt itt, Doberdó című regényében a település szinte fogalommá vált: „Doberdó! Furcsa szó. Dobok peregnek és valami dübörgésszerű komorság. (…) A Doberdó név számunkra nemcsak a falut jelentette, hanem a körülötte elterülő lapos, tíz-tizenöt kilométeres hosszúságú, dél felé nyúló fennsíkot is. Ez a gyér növényzetű sziklás vidék volt az olasz front isonzói szakaszának egyik legtöbbet vértől áztatott területe. A Doberdó szónak visszhangja a magyar fülben: dob… doboló… Talán e véletlen folytán kapták föl éppen ennek a falunak a nevét, hiszen nemcsak Doberdó község alatt folyt a vér. (…) De az egész frontszakaszt Doberdó névre keresztelte a magyar katonaság, mert ez a doboló szóra emlékeztető név felidézte képzeletében a szüntelen pergőtüzet, a vérfergeteget. Doberdónak már tizenöt végén is elég gyászos híre volt a hadseregben, de tizenhat elején ez az elnevezés egyértelmű volt a halálmezővel.

A centói (város Taljánországban) bagolyvárban raboskodó Nyéki Sándor feljegyzései

A centói (város Taljánországban) bagolyvárban raboskodó Nyéki Sándor feljegyzései

Bennünket, magyar katonákat sebtében dobtak ki a doberdói hadszíntérre. Sokan azt se tudtuk, hova megyünk, mi az a hely. Folyamatos ágyútűz közepette ástuk a lövészárkokat. Ott, ahol a talaj köves volt, puszta kézzel emeltünk belőle védőpajzsot. De Isten ments, ha aknatalálatot kapott a kőrakás, mert akkor ezerszeresen ölt. Alagutakat, kavernákat ástunk a sziklába. Itt tartottuk az élelmiszereinket, a sebesülteket. Itt működtek az ad-hoc sebészetek is – mesélték egymásnak, meg a szájtáti családtagoknak az öreg honvédők. Kenyér? Ugyan… Néha hetekig, hónapokig se jött utánpótlás. A megázott nyirkos lisztből próbáltam lángosokat sütni, amelyet egy-egy csendesebb napokon a közeli falvakból szedtünk össze. De nem volt ott már semmi egyéb. Még emberek se, mert a folyamatos ágyútűz messzire űzött mindenkit. Meggyújtottam hát egy vékony lapos kő alatt a tüzet és az esővízből lángosnak valót gyúrtam. Azt ettük egyszer karácsony napján is – bólogatott nagyapám egyik karácsonyestén, a bejgli belét babrálva.

A császári és királyi 39. gyalogezred emlékére

A császári és királyi 39. gyalogezred emlékére

 

A lángos

Egyszer a hatvanas években nagyanyánk elment az egyik székelyföldi fürdőhelységbe gyógykezeltetni reumás ízületeit. A szülők dolgoztak, így nagyapánkra maradt a gyermekhad felügyelete. Tudta, hogy a szélrózsa minden irányába elkóborgunk, ha nagyanyánk vigyázó szeme nincs rajtunk, így mindent kitalált, hogy lekösse figyelmünket, és nehogy valamelyik „világfelfedező” utunkon bajunk essen.

Első világháborús festett hadijelenet. A kép mellett lövedékekből készült fronton használt poharak

Első világháborús festett hadijelenet. A kép mellett lövedékekből készült fronton használt poharak

És egy napon aztán a nagyanyánk egyik zománcos vájlingjában meggyúrta Doberdó híres lángosát. Igaz, ebbe só is került. Abban a régiben még arra se futotta. Hatalmas, gerendás plafonú nyárikonyha is tartozott a kúriához, ahol a kemencéhez széles plattú spór is volt építve. Abba befűtött, és kettesével-hármasával terítette rá a langallókat. Szép hólyagosokra sültek. Csak álltunk ott szájtátva, és néztük hatalmas, munkában edzett férfikezeit, amint nagy szakértelemmel nyújtja azt a régi század eleji karácsonyi étket, amelyet nekünk azért megolajozott, megpaprikázott, hogy meg is tudjuk enni, ha már megsütötte.

Néha még most is érzem a számban az ízét, és állítom, soha olyan jót nem ettem, mint akkor, ott, a nagyapánk keze után.

 

. Egy régi kereszt és annak bársonytokja. Ez védte meg Sorbán Andrást egy golyótól. Egyik felső ágán emiatt repedt. (A régi relikviákat és fotográfiákat a szombat délutáni kiállításon láttuk, Mihályfalván)

Egy régi kereszt és annak bársonytokja. Ez védte meg Sorbán Andrást egy golyótól. Egyik felső ágán emiatt repedt.
(A régi relikviákat és fotográfiákat a szombat délutáni kiállításon láttuk, Mihályfalván)

Sebek

Lehetne még sok szörnyűséget mesélni a Nagy Háború következményeiről, de azokat már mind megírták a történelemkönyvek, korabeli feljegyzések.

A kis és nagy sebek a régi honvédek testén csak-csak begyógyultak egyszer, ha nem, hát belehaltak. De a nemzet testén ejtett seb nem akar gyógyulni, mely seb szintén ennek a háborúnak a foganata. Széthullott a nemzet, más irányt vett a történelem. S hogy száz esztendő elteltével dobban-e még valaha is egyszerre a magyar emberek szíve, az a jövő titka.

Talán ha újra esővízből gyúrják majd a lángost a túlélés kényszerűségében.

Hát ezeket ébresztette nagyapámban mindannyiszor a harangszó, amely nem szentelte meg sohasem bajtársainak jeltelen sírját.

Sütő Éva