Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Rikácsok

Alapjáraton (minden ellenkező elképzelés dacára) egy csendes, mondhatni cinikusan higgadt embernek tartom magam én is, meg azok is, akik ismernek. Nagyon ritkán és nagyon különleges esetekben emelem csak fel a hangom, nem szoktam kiabálni, ordibálni. Igaziból irtózom a harsány, hangoskodó emberektől, mert már tudom, az indokolatlanul nagy hangoskodás mindig valami lelki kongást takar. Valami szellemi bicegést, kompenzálást. Szoktam is mondogatni egyes esetekben, hogy ne ordíts, amice, én akkor is figyelek rád, ha csendesen, normális módon kommunikálsz. Igaziból az ordibálás mindig jeladás, hogy valami nem stimmel, valami baj van. Szóval utálom a hangoskodást, a hangzavart, ordibálást. Nagyon szeretek beszélgetni, vitázni, de szeretem, ha ez tényleg emberül van tálalva, nem vágunk egymás szavába, a beszélgetőpartner mondandóját végighallgatom, csak azután szólalok meg, ha ő befejezte… szóval ilyen, szerintem alapvető gesztusok, melyek azonban rájöttem, egyeseknél az ismeretlen tanok kategóriába esnek. Ezek a „rikácsok”, s ez a kaszt engem leginkább egy megvadult páviáncsordára emlékeztet, és nem normálisan beszélgető emberekre. És igenis rémesen tudnak idegesíteni ezek a rikácsok.

Rettentően utálom, ha olyan közegbe cseppenek, ahol egyszerre ordít mindenki, tesz arra, hogy a másik mit mond, meg szerintem arra is, hogy ő maga mit mond, belevág a másik mondandójába, s ha van négy-öt ilyen „belevágós” egy bandában, akkor Bábel a legendás zűrzavarával egy-kettőre elbújhat mögöttük. Szóval páviáncsorda. Ilyenkor mindig szépen szoktam kérni, hogy ne ordítsatok, ne kiabáljatok, felebarátaim, főleg ne a fülembe, sem süket, sem szellemi fogyatékos nem vagyok, bizisten figyelnék rátok, de ebben a rikácsolásban csak bámulok és heves menekülhetnékem támad. Vagy ami rosszabb, maradok, de begorombulok és „odaverek”. De a rikácsok ezt fel sem fogják, szellemi és kommunikációs szintjük, az a páviáncsordás, képtelen megérteni, hogy mi emelte emberré az embert, hogy miért csodálatos az ember beszéddel való kommunikációs adottsága.

Ők ordítanak. Slussz passz!

Egyszerre. S ha nekem ez nem tetszik, hát maximum ordíthatok én is.

Mert ők a rikácsok.

Sért engem, ha ilyen közegben akarnak szóra bírni, azaz dehogy akarnak, hisz úgysem hallgatnának meg, nem is figyelnék azt sem, én mit mondok, így csak egy rikács lennék én is a hangzavarban. Napok óta töprengek, hogy vajon miért van ez így? Mi okozza? Kisebbségi komplexus, sima surmóság, neveletlenség?

És ilyenkor nagyon örülök annak, hogy azért vannak emberek, társaságok, ahol természetes az emberek között az emberi kommunikáció. Csak kérem a rikácsokat, hagyjanak engem békén, mert mint írtam, én nem szeretek ordibálni, patvarkodni, rikácsolni. Nem szeretem a páviáncsordát. Én leszálltam anno a fáról!

Szőke Mária