Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Rekviem és tisztelgés

Hát ez lesz az utolsó Acta Diurna, szomorú nekrológ Bodor Pálért, akinek pont annyit köszönhet a magyar sajtó, amennyit soha nem lesz képes elmondani sem – bár, hogy úgy fogalmazzak, a nyilvános és kollektív köszönet és hála veszélye nem fenyeget. Ma lemennek a nekrológok, a legtöbb helyen az MTI-közlemény alapján, holnap esetleg még beszélnek pár szót a boldogult Diurnusról – aztán sürgősen másra fordul majd a szó.

Másra, mert nehéz lesz beismerni, hogy a szakmának azt a részét, amit még érdemes művelni, majdnem mindenki tőle tanulta, sőt, a publicisztika mai formáját is leginkább ő vezette be a magyar sajtóba, de erről majd később. És másról fognak beszélni azért is, mert a makacsul független Bodor Pált életében sem tudta magának kisajátítani egyik politikai oldal sem, az emlékével ezért aztán nem fognak tudni mit kezdeni. Rátelepedni nem bírnak, elhallgatja hát majd minden jó pártos tintakuli, hogy volt egy Diurnus ezen a fehér világon.

Pedig volt. Nagyon volt, rányomta a bélyegét a szó legjobb értelmében a magyar sajtótörténetre. És nem azzal, nem csak azzal, hogy egy időben a MUOSZ elnöke volt, mert hát arra más is képes, akár jól, akár rosszul – inkább azzal, hogy műfajt teremtett. A mindennapi jegyzetet. Napi jegyzet már százötven éve van, vezércikk is, szerkesztőségi jegyzet is, de azt ő találta ki, hogy mindig ugyanaz az ember írja, a lap ugyanazon részén. Előtte valahogy „nem volt divat” a napilapos kollégák között mindennap írni, dolgozni – de megjelent a Magyar Nemzetnél és magasra tette a mércét, megnövelte a teljesítményt.

Nélküle a mai netes sajtó véleményműfaja is még mindig a tárcanovellák korában ténferegne, de hogy a rendszerváltás kora elképzelhetetlen lett volna a napi Diurnus-jegyzet nélkül, az biztos.

Azt már nem is részletezem, mennyit tett az újságíró-képzésért, gyakorlatilag nemzedékek bújtak ki a köpönyegéből, hogy aztán gyorsan elfelejtsék, amit tanultak: azt részletezem, mit tett Romániában, mert azt Budapesten vagy nem szokás tudni, vagy el szokás felejteni. Véletlenül vagy szándékosan.

Prométheuszi munka volt az, kultúrhérószhoz méltó! Miután az ottani magyar nyelvű nyomtatott sajtóban és könyvkiadásban komoly karriert futott be, 1970-79 között a bukaresti televízió magyar adását vezette. No, oda ész is kellett, szív is kellett. Mert bizony egy heti huszonöt perces alibi-műsort kapott 1970-ben, egy magyar nyelvű híradóval és némi nótázással, aki erre gombot varr, szabómester a javából. Rávarrta: először is hétfőre tette az adást, amikor a budapesti magyar televízió szünnapot tartott. Aztán addig húzta-vonta-feszegette az adásidő kereteit, hogy már három óra lett a huszonöt percből – színházzal, gyermekműsorral, kabaréval, műveltségi vetélkedővel. De még önálló könnyűzenei fesztivált is rendeztek, Siculus néven. Volt népzene is, de tudomány is. Egyvalami nem volt benne soha: nemzetiségi türelmetlenség, intolerancia. A semmiből egy új világot teremtett, ha kicsit is, de magyarul.

Ami ott nem volt csekélység, orroltak is rá érte. Nem volt a hatalom kedvence, annyira nem, hogy a nyolcvanas évek közepe felé már menekülnie kellett, kalandos utakon, módokon, úgy is került Budapestre, a Magyar Nemzethez.

Mely sajtótermék írásom leadásának pillanatáig egy vak hanggal nem emlékezett meg valamikori munkatársa, mit munkatársa, lángoló csillaga haláláról.

A Népszabadság még megemlékezne, ott is volt ő szerkesztő – csak az meg előbb ment el, mint Pali bácsi…

Intézmény volt egy személyben, polihisztor és műfajteremtő, géniusz és mint ilyen, támadások célpontja – hiszen ebben az országban pont őt ne támadták volna? Jobbról is kapott, balról is, egyaránt hazug volt minden vád.

Pali bácsi, tudom, hogy itt vagy te, figyeled, mit művelünk: igyekszem nem olyant írni, amit megbánhatnék. Te se írtál le soha egyetlen megbánható szót sem. Sok jó és fontos embert vesztettünk idén, sok megemlékezést kellett írnom… de ez a leghosszabb, mert ez nagyon fáj.

Nem tudom, melyik nekrológ fájt a legjobban, de a tiéd után már nem szeretnék jó ideig ezzel a műfajjal foglalkozni. Már a tiéddel sem szeretek…

Emlékezzünk ma Bodor Pálra, emlékezzünk a magyar sajtóra!

Mert lehet, hogy rövidesen nem lesz már erre a névre érdemes sajtó a Kárpátok alatt.

Szele Tamás
Huppa.hu