Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Politikában pesszimista, sajtóban szókimondó – interjú Havas Henrikkel

Havas Henrik Én vagyok című könyvét múlt pénteken mutatták be Nagyváradon. A közismert magyarországi médiaszemélyiséggel a könyvbemutató előtt beszélgettünk a városról, romániai élményekről, szerelemről, médiáról és politikáról.

politikaban FF

– Az első nagyváradi könyvbemutatója hogyan jött létre? Úgy tudom, hosszabb szervezés eredménye, hogy ön ma itt van.

– Ezt az időpontot már hónapokkal ezelőtt fixáltunk Körőssi P. Józseffel, a könyvem szerkesztőjével, aki nagyváradi illetőségű. Éppen ma jött meg a család, a lányom a két unokámmal Spanyolországból, úgyhogy a nagypapa nem volt ott a repülőtéren, de éppen mondtam a feleségemnek, bánom, hogy nem voltam ott, de örülök, hogy eljöttem, mert nagyon jó benyomást tett rám a város, az, hogy egyre több házat tesznek rendbe. Voltam a Kanonok soron, megnéztem a püspöki palotát, nagyon jót ebédeltünk. A feleségem leszúrt, merthogy két évvel ezelőtt az unokákkal Szovátán voltunk, egy marosvásárhelyi építész barátom hívott. A feleségemnek nagyon nagy ellenérzései voltak, amikor mondtam, hogy márpedig elmegyünk nyaralni, merthogy a nyolcvanas években volt egy nagyon rossz élményünk. A feleségemet elcsábítottam 1987 környékén Kolozsvárra, mert ott voltam először szerelmes… Meglepő, de 1966-ban ott ittam életem első Coca-Coláját, Kolozsváron láttam életem első Elvis Presley-filmjét, bár már a kolozsvári állomáson volt Ceaşescu-kép, de nem nagy. És aztán ahhoz képest a nyolcvanas évek… Egy szürke, őszi délután sétáltunk Kolozsváron, és emlékszem, hogy az utca közepén, a villamossíneken géppisztolyos katonák sétáltak, csótány volt a szállodai szobában, katasztrófa volt. Itt pedig életemben először kóstoltam meg a csorbalevest, fenntartásaim voltak, de nagyon, de nagyon ízlett, és mondtam a feleségemnek, hogy megkóstoltam, mire ő mondta, hogy neki már régóta ízlett, mert Szovátán már evett. Itt minden nagyon jó, szóval nekem ez a hely nagyon tetszik.

 – Nagyon nyílt, szókimondó embernek ismerjük televízióból, rádióból. Mennyire van helye ennek a mai magyar médiában?

– Nem nagyon. A Kossuth Rádióban kezdtem 1979-ben, és ott voltam egészen 1995-ig, tehát 26 évet húztam le. A Kádár-rendszerben nem volt ilyen undorító sajtóirányítás és ilyen szolgalelkű közszolgálat, mint most. A Duna-kanyarban lakunk, mióta nyugdíjba mentünk, és ott nem fogható a Klubrádió, az egyetlen normális magyar rádió. Most már világhírű rádiónak nevezik, mert amennyi energiát fektetett az Orbán-kormány abba, hogy elhallgattassa ezt a rádiót, hát tényleg világhírű lett, és ez ott nem fogható. És időnként, ha reggel borotválkozás közben nem tudok mást hallgatni a fürdőszobában, csak a Kossuth rádiót, hát komolyan mondom, hogy ha a nagyapám borotvájával borotválkoznék, lehet, hogy elvágnám a torkomat, mert egyszerűen katasztrófa. Ez az alákérdezés, a szolgalelkűség egyszerűen borzasztó.

– Említette, hogy vannak erdélyi, romániai kapcsolatai…

– Sajnos az első nagy kapcsolatom odajutott, hogy a kisasszony végzett a kolozsvári egyetemen, és férjhez ment Szerbiába, úgyhogy ez egy rossz emlék nekem. Pedig az első szerelmem a kolozsvári leányzó volt: csókolóztunk a botanikus kertben, csónakáztunk a tavon… Na mindegy, nem engem választott. Lehet, hogy azért, mert pszichológia szakon végzett, és már akkor megsejtette, hogy velem nem lesz minden rendben.

– Átfogalmazom: tehát említette, hogy vannak itteni barátai. Hogy tapasztalja, mennyire csapódik le, illetve hogyan csatolódik önhöz vissza a magyar politikai élet befolyása az itteni, kis magyar politikai életre?

– A marosvásárhelyi építész barátom Fidesz-szimpatizáns, Kőrössi P. József, a könyvem szerkesztője egy normális ember, ami azt jelenti, hogy nem tudom a politikai szimpátiáját, már ez szimpatikus. Magyarországon az emberek már lassan kezdik megkülönböztetni egymást, hogy ki kicsoda. Az igazság az, hogy én a néhai Antall József híve vagyok, tehát Magyar Demokrata Fórumosnak tartom magamat, de olyan vagyok, mint az egyszeri japán katona, aki még mindig harcol a dzsungelben, és elfelejtette, hogy már vége a világháborúnak, úgyhogy én még mindig MDF-es vagyok, ami ma már az égvilágon semmit nem jelent. Ez egy keresztény-konzervatív pártnak indult, amelynek a filozófiája és nemzetpolitikája számomra teljesen szimpatikus és egyértelmű volt. Annak idején kiálltam Antall József mellett, amikor azt mondta, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke, és azt hittem, hogy ez a fajta felfogás folytatódik. Mellesleg megjegyzem, egyre jobban úgy gondolom, hogy legalábbis az értelmiség a Felvidéken és Erdélyben is próbálja magát távol tartani ezektől az undorító magyar pártpolitikai csatározásoktól. Tavaly szeptemberben, szüretkor Szlovákiában voltam és beszéltem értelmiségiekkel, nyugalmazott főmérnökkel, építészmérnökkel, borásszal. Egyszerűen azt mondták, hogy nem az a hitük veszett el, hogy ők magyarok, mert továbbra is magyarnak tartják magukat, hanem ezt már nem érdemes hangoztatni, mert a Magyar Köztársaság jelenlegi kormánya oly mértékben elvette annak kifejezésnek a tartalmából a szellemiséget, hogy magyarnak lenni. Magyarnak lenni ma azt jelenti, hogy kicsinyesnek, balkáninak lenni, és Orbánnak ez az elszólása, hogy mi ázsiai nép vagyunk… A Vadim Tudor mondott ilyen baromságot utoljára, hogy ázsiai népség vagyunk, vagy a hülye Jan Slota. Hát az Isten áldja meg, ha egyszer arra vagyunk büszkék, hogy több Nobel-díjasunk van, mint a körülöttünk lévő országokban összesen, több olimpiai aranyat nyerünk, mint Ukrajnát leszámítva a többi összes szomszéd. Ha ilyen kurva jók vagyunk, akkor mit kell nekünk itt Ázsiára hivatkozni, mit kell nekünk Azerbajdzsánnal barátkozni? Most Németh Zsolt, a külügyi államtitkár közölte, hogy szolidárisak vagyunk, az Erdogan török miniszterelnök a bizalmunkat élvezi. Atyaúristen, katasztrofális…

– Ön szerint mi lehetne a megoldás? Lát-e esélyt arra, hogy a magyarországi politikai élet konszolidálódjon és elinduljon a normalitás felé?

– Nézze, én pesszimista vagyok. Nagyon szeretném, hogyha a következő választások után egy normális, magyar értelmiségiekből álló kormány jönne létre, nem érdekel, hogy kikből állna, csak ez a vircsaft érjen véget, mert ez egy vircsaft. Márai megjósolta, megmondta: Trianon nekünk nem azért fájdalmas, mert területeket vesztettünk, az is borzasztó, ha valaki olvas Márait, tudja, hogy a kassai bevonuláskor ő boldog volt, hiszen kassai polgárként azt látta, hogy egy magyar város visszatér Magyarország kebelébe. De Márainak igaza volt, mi a Felvidékkel és Erdéllyel a polgárságunkat vesztettük el, a szellemi hátterünket vesztettük el. Nagyváradon beszélgetünk, nem? Az előbb láttam, állítólag egy új szoborcsoport Dutkával, Juhász Gyulával, Adyval. Hát kérem szépen, mi őket vesztettük el. Egyszerűen hihetetlen veszteségünk van. Én imádom Budapestet, ugyan nem ott születtem, hanem Újpesten, ami még nem volt 1949-ben Budapest része. Budapest nem magyar város volt, az egy világváros volt, Keletközép-Európának Bécs mellett, Béccsel konkurálva a központja. Nem tudom, ismeri-e a Közgazdaságtudományi Egyetem épületét, az, tudja mi volt régen? Vámház, az az óriási épületegyüttes vámház volt. Föl tudja fogni, hogy mekkora kereskedelmi jelentősége volt Budapestnek? Az én apai nagyszüleim óbudai sváb emberek voltak, Budapest a zsidók, svábok és a betelepült magyar dzsentrik, arisztokraták városa volt. Annak idején az Andrássy úton minden valamirevaló magyar arisztokrata épített egy palotát. De mellette a Gozsdu-udvart egy román származású ügyvéd építette, a szerbeknek megvolt a maguk városrésze, ez a világ legizgalmasabb, legpezsgőbb városa volt. Ma meg mi van? Budapest-ellenesség van. Most mondom: lehet, hogy a választásokat megnyeri Orbán, de hogy Budapestet el fogja veszíteni, az biztos. Ezt a provinciális, undorító, plebejus bagázst Budapest gyűlöli. Budapest világváros. Amikor én Nagyváradra jövök vagy Kolozsváron fordulok meg, akkor nekem valóban ezek azok a magyar városok, amelyek szellemiséget képviseltek. Jóska mesélte nekem, hogy amikor Adyt becsukták az egyház elleni per miatt, akkor az étteremtulajdonosok ételt küldtek, napi két liter bort, és a polgárokat érdekelte, hogy mit írnak az újságban, mi van Adyval a börtönben. Most? Olvassa el a magyar bulvárlapokat. Folyik belőlük a szenny. A Népszabadság egy kulturált lap volt, és kétszázezer helyett már csak harmincezren olvassák. A Magyar Nemzet pártlappá vált. A Magyar Hírlap a legordenárébb, majdnem nyilas eszméket képvisel. Az Echo TV, az Info TV, a közszolgálati televízió katasztrófa. Nem tudom, hogy ebből van-e kilábalás, egy biztos, Budapestet el fogják veszíteni a fideszesek, legalább ez az egy város megmenekül. Aztán ott a cigányellenesség, a megoldatlan cigányprobléma, ami mindenütt probléma, Spanyolországban ugyanúgy, mint itt, szóval megmondom őszintén, én eléggé pesszimista vagyok. Hatszázezer magyar ment el három év alatt Magyarországról, én azért nyivákolok itt és telefonálok félóránként, mert megjöttek az unokák Spanyolországból, akik most a Lánchíd lábánál ebédelnek, és boldogok, hogy a Dunát látják, és nem a tengert – ők nem ezt érdemelték. Nem kellett volna elmenni az anyjuknak és az apjuknak, hogy jól érezzék magukat, és egy kiszámítható környezetben éljenek.

– Végezetül annyit kérdeznék: mi az, aminek most örül Havas Henrik?

– Annak, hogy megjött a Peti, és holnap már focizunk Kisorosziban. Ennél jobb nincs. Annak örülök még, hogy megjött Zsófi, aki nyolcéves, angol iskolába jár és spanyolul tanul matematikát és irodalmat, ő megígérte, hogy mindennap írunk egy oldal magyar szöveget, hogy a magyar helyesírást is tudja, mert angolul és spanyolul tud írni hibátlanul, de most meg kell tanulni magyarul is helyesen írni, mert az, hogy otthon magyarul beszélnek, az kevés. Úgyhogy futball és helyesírás.

Fried Noémi Lujza