Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Öreganyó kalapban

Igazán elegáns kis nénike az alábbi történetemben szereplő öreganyó. Pedig Isten a megmondhatója, milyen keservesen éldegél kicsike nyugdíjából, abban a tiszta, de kopott kis szoba-konyhás udvari lakásban, mely megmaradt neki férje halála után. Gyereke nincs, mint mesélte, akarták ők, de nem született. Öreganyó sokat olvasott, szereti a szép zenét, és mindig mosolyog. Ráncos szemhéja alatt kis kék lámpásként ravaszul csillog a szeme, mert öreganyó mindig átveri a nyomort, kicselezi a rosszat. Igazi túlélő. Egy kedves, öreg huncut. És mint mondja, az üres kenyérnek is nagyon finom íze van ám, élet és isteníze…

Tavaly télen az egyik angol turkáló előtt találkoztam öreganyóval, bámult befele, s szomorúan számolgatta a kezében levő pénzt. Köszöntem, ő meg visszaköszönt. Kérdeztem, mi jót csinál ebben a kutya hidegben? Mondta, a téli fűtését szeretné megoldani, csak épp nem futja a „projektjére”. Nevetett a szón, hogy „projekt”, mondta is, ezt biza elmajmolta a mai divatos szlengekből. Kérdeztem mi az a projekt, amire nem futja? Mondta, hogy hát ott benn, az a divatos kis téli kabát, azzal a szép szőrmével. Le van árazva, de neki így is sok, pedig de szeretné, mert így felére csökkentheti a tüzelő fogyasztását otthon. Értetlenül néztem, hogy a sötétszürke, nyúlprémes, elegáns kis kabátnak ugyan mi köze van a tűzifa fogyásához? Csak nem abban akar benn a lakásban ülni? Nem, dehogy, nevetett zavartan. Annyira vágyott rá és annyira furcsa volt, hogy megkérdeztem, elfogadja-e tőlem ezt a „projektkabátot”? Kicsit pironkodott, de láttam, örül. Megvettük hát neki a turiból a projekt-kabátot, s bevallom egy percig sem hittem, hogy tényleg fűtésspórolásról van szó, úgy véltem, csak nagyon vágyik az elegáns kabátra.

Ősz elején találkoztunk újra.

– Tudja, hogy sikerült a projektem? – kérdezte – Még maradt is a kis fámból, amit tavaly vettem.

És elmesélte. A furcsa faspórolós projektet. Ami arról szólt, hogy elegáns „kis naccságának” öltözve minden nap elindult kopott kis szoba-konyhájából. Egyszer egy hivatal meleg várakozójában, máskor egy zsúfolt poliklinika fűtött várótermében, harmadnap egy bevásárlóközpontban vert tanyát, mint akinek éppen ott van dolga. Órákat elüldögélt a jó meleg helyeken, közben figyelte az embereket, sőt, mint mesélte, volt, amikor beszélgetni is lehetett valakivel. És ami a lényeg, addig sem kellett otthon, az üres magányban befűteni a kályhát. Így vészelte át a telet a tavaly. Már listája van azokról a helyekről, ahova be lehet ülni, sőt a szomszédasszonyától megkapja a kiolvasott újságot, így tudja, mikor, hol, mi történik, s így eljár minden olyan rendezvényre, ami ingyenes és fűtött helyen van. Az embereknek fel sem tűnik.

Ha a hajléktalanok nem lennének büdösek és rongyosak, ők is elvegyülhetnének a modern melegben, ahol a látszat az úr… Néztem öreganyót. Arcán a finom ráncok tiszta, elegáns kis figurája elrejtette szegényes élete kopásait… A kicsi nyugdíjat, a háromnapos krumplilevest, a magányt… itt a neonfényes, globalizált rohanó világot, ahol megfelelő modern-ember jelmezben lehet üldögélni a várótermekben, a plázák padjain… Azt hiszem, ha úgy lesz pénzem, karácsonyra veszek neki ajándékba egy szép, elegáns téli kalapot. Hogy a „projektje” idén is átsegítse a téli hónapokon…

Szőke Mária