Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Önmagunkkal kell jóban lenni a jó csapatmunkához

Munkamódszereiről, tapasztalatairól, elveiről beszélgettünk TASNÁDI-SÁHY NOÉMI színművésszel, a Szigligeti Társulat legfrissebb tagjával, akit a váradi közönség a Papírsárkány (Egy hónap falun) című Turgenyev-adaptációból ismerhetett meg.

 onmagunkkal (3)

– Gyerekkori álma volt-e hogy színésznő legyen?

 

– Nem, én régész vagy pszichológus akartam lenni egészen nyolcadikos-kilencedikes koromig. Egy-négy osztályban pedig természetesen tanítónéni. Már az általános iskolában is vettem részt szavalóversenyeken, de ez akkor még csak játéknak tűnt. Aztán később a líceumban komolyabb versekkel is megismerkedtem; volt egy nagyszerű magyartanárnőm, aki finoman terelgetett, de hagyta, hogy a szavalóversenyekre saját választású versekkel készüljek.

Felvételire érettségi után egy héttel állítottam össze a repertoárt: verseket, monológokat, énekeket, próba szerencse alapon. Annak ellenére, hogy nagyon izgalmas dolognak tartottam, és nagyon szerettem volna színésznő lenni, a papírjaimat más helyre is beadtam, és nem éltem volna meg tragédiaként, ha nem jutok be. Most, hogy már belekóstoltam a színészetbe, és gyakorlatilag a színpadon dolgozom, élek, azt hiszem, hogy kicsit fájna, ha valaki holnaptól azt mondaná, hogy nincs. De akkor még nem így éreztem.

 

szineszno

Jelenet a Turgenyev-darabból. Tasnádi-Sáhy Noémi (balról az első) Verocska szerepét játssza a produkcióban

– Kérem, meséljen egy kicsit az egyetemi éveiről. Milyen meghatározó élményei voltak ebben az időszakban?

 

– Salat Lehel osztályába kerültem. Nagyon jó volt. Az első év volt a legmeghatározóbb vele. Emlékszem, eleinte voltak olyan foglalkozások, amiknek nem láttam értelmét, nem tudtam megfejteni, hogy hogyan fogom hasznát venni. Szkeptikus voltam, de ő ezt nagy türelemmel és bölcsességgel reagálta le, végül teljesen eloszlatta a kételyeimet. Nagyon élveztem az egyetemet. Még a rohanást is az épületek és termek közt.

 

– Milyen tapasztalatai voltak kezdő színésznőként a temesvári magyar társulatnál?

 

– Nem ismertem a várost, sem a kollégáimat, nem tudtam, milyen is igazából egy rendezővel dolgozni. Teljesen képzetlennek éreztem magam, még az a picike önbizalmam is eltűnt, de ahogy ismerkedni kezdtünk egymással, lassan megszűnt a kezdeti ijedtségem. Nem tudom, hogy ez hogyan alakult ki, de volt pár kollégám, akiknek mindig nagyon érdekelt a véleménye a színpadi teljesítményemről. Kérdeztem, kértem, hogy figyeljék, van-e fejlődés, jó irányba haladok-e, ha megakadtam, tanácsot kértem. Gondolom, mivel látták, hogy tényleg érdekel a véleményük, őszintén segítettek. Nagyon sokat tanultam például Tokai Andreától, Bandi Andrástól és Dukász Pétertől, ám nagyon szerettem a fiatalabb kolléganőimet is.

Jó tapasztalat volt például, amikor egy stúdióelőadáson, a Gardénia (rendező: Koltai M. Gábor) című darabban súgnom kellett. Érdekes volt kívülről figyelni, hogy egy rendező és a kollégák hogyan dolgoznak. Szerintem jó dolog, ha egy színész belekóstol, hogy milyen súgni, rendezőasszisztensnek, koreográfusnak vagy dramaturgnak lenni, vagy egyáltalán bármit kipróbálni a színházon belül.

 

– Milyen volt a váradi fogadtatása?

 

– Nem akarom fényezni a társulatot, de eddig nagyon tetszik a csapat. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt velem. Egy rossz szavam sem lehet.

 

– Úgy tudom, hogy Temesváron nem hagyományos színpadon játszott. Milyen volt váltani?

 

– Temesváron a színház épülete a román operáé, illetve a román nemzeti színházé. Mi egy átalakított bálteremben dolgoztunk, amelynek a színpadi része nem volt kiemelve. A rendezők tehát kedvük szerint alakíthatták és helyezhették el a játékteret. Annak a teremnek teljesen más volt az akusztikája, és kevesen fértek be még a nagytermi előadásokra is. Így csak olyankor játszottam klasszikus színpadon, amikor más színházakba voltunk meghívva. A váradi színházban más a játéktér, más az akusztikája, és mindig felfedezek egy újabb angyalkát a nézőtéri részen.

 

– Milyen érzés a színpadon lenni?

 

– Amikor érzem, hogy jó felé haladok, akkor nagyon kellemes. Ha jó ritmust kapunk el, jó energiát adunk át, jó a rendező, jó a szerep, szóval ha minden stimmel, akkor nagyon jó, de még akkor is probléma, hogy folyamatosan többet várok el magamtól. Ezzel szemben olyankor rossz, amikor csak toporgunk, nem tudom, mi a gond, és ezért kapkodok. Ilyenkor egyik rossz dolog vonzza a másikat, így nagyon nehéz visszatalálni a helyes útra. Az is szokott befolyásolni a közös munka során, hogy jó vagy rossz a légkör. Persze az embernek legfőképpen önmagával kell jóban lennie ahhoz, hogy jól menjen a munka, de ez nem magától értetődő, vagy inkább azt mondanám, néha akadozik.

 

Onmagunkkal (1)

Tasnádi-Sáhy Noémi és Varga Balázs a Papírsárkány című előadásban

– Mennyire befolyásolja a nézőközönség véleménye?

 

– Nyilván szeretnék megfelelni, és szeretném, ha élveznék a játékomat. Ez fontos, hiszen ha hat héten át próbálunk valamit együtt a csapattal, akkor szeretnénk, hogy értékeljék a munkánkat, de nem szoktam a színpadról a nézőket figyelni.

Nyilván van olyan, hogy az ember lát egy rossz rendezést vagy egy kevésbé sikerült előadást, de akkor is lehet értékelni, mert munka van benne. Szerintem ez más területeken is érvényes, nem csak a színházban.

Arról nem is beszélve, hogy nem mindenhol egyforma a közönség fogadtatása sem. Tapasztaltam már olyat például, hogy Temesváron a közönség nem szeretett egy darabot, amit később elvittünk egy fesztiválra és ott nagy sikert arattunk vele.

 

– Odafigyel a színházi kritikákra?

 

– A kritikák megtalálják az embert, anélkül hogy figyelne rájuk. Ki lehet téve a próbatáblára, véletlenül megpillanthatja az ember, vagy szólhat neki valaki. Nekem a férjem a legnagyobb kritikusom. Ő bátran elmond mindent, kérés nélkül. Nem is szeretem, ha azt veszem észre a hangjában, hogy elfogult velem. Igyekszünk arra nevelni magunkat, hogy külső szemmel nézzük egymás munkáját.

 

– Hogyan készül egy szerepre? Mi a munkafolyamat?

 

– Az első olvasópróbától számítva kb. hat hétig készül az ember, de általában már előtte is tudja, hogy mit fog játszani, ezért nyilván utánanéz a szerzőnek, a kornak, a darabnak; megnézi, hogy hol rendezték meg eddig. Bizonyos szerepeknél viszont szeretem, ha az első olvasópróbán derülnek ki a dolgok, mert néha jobb ösztönösen játszani és nem gondolkodni túl sokat.

 

– Mekkora szerepe van ebben a rendezőnek?

 

– Nagyon sok minden függ a rendezőtől, mert ha neki konkrét elképzelései vannak, akkor abban kell gondolkodni, ha pedig szabadságot hagy a színésznek, akkor arra kell ráállni. Szerintem egy rendező nem kell hogy konkrétan elmondjon minden részletet, de a visszaigazolás megnyugtató tud lenni útkeresés közben, ilyenkor egy ötlet a tarsolyban sokat segíthet. Tudom, hogy ez nagyon nehéz, mert ha tízen játszunk egy darabban, akkor tízfelé kell figyelnie, de egy energikus, felkészült ember a csapatot is azzá teszi.

 

– Mennyit mutat meg önmagából egy produkcióban?

 

– Szerintem minél többet felvállalsz magadból, annál jobb, de én még elég keveset merek – a dolognak ezt a részét még tanulom.

 

Onmagunkkal (2)

Tóth Tünde és Tasnádi-Sáhy Noémi a Papírsárkány egyik jelenetében

– Mi az, ami a színházon belüli vagy kívüli életben jókedvre deríti, és mi az, ami lelombozza?

 

– Sok minden jókedvre tud deríteni: egy jó előadás, egy otthon eltöltött vasárnapi ebéd, egy jó film, egy séta, egy fagyi, egy utazás, azt is imádom, ha süt a nap. Amitől rosszkedvem lesz, az általában olyan dolog, amit magamnak gerjesztek – például ha feszült vagyok és ezért nem mennek a próbák.

 

– Mi a színház szerepe a mai világban? Ön szerint a színház meg tudja-e szólítani a fiatalokat?

 

– Azt például nagyon szeretem itt Nagyváradon, hogy sokféle bérlet van. Kicsi kortól kezdve próbálják a diákokat színházszeretetre nevelni, és erre nagy szükség is van, még akkor is, ha ez nem mindig egyértelmű. Az óvodákban és iskolákban kell elkezdeni a nevelést, mert sok szülő nem jár színházba, így az újabb generációkhoz tartozók zömének lehetősége sincs saját színházképet, tudatos nézői magatartást kialakítani. Tudom, banálisan hangzik, de tényleg felgyorsult a világ, annyi információ éri az embert, ha csupán kilép az utcára vagy bekapcsolja a tévét vagy a számítógépet. Viszont azt nem tanítják, hogyan kell megszűrni ezeket. A színház szerepe a világban? Jó kérdés. Talán valami szigetféleség egy nagy tengeren, amire érdemes kiúszni, mert máskülönben csak a sós víz ízével maradsz.

Szombati-Gille Tamás