Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Önfelszámolás

A síráshoz, anyaországi nemzettársainkhoz hasonlóan, mi is jól értünk. Ha végiglapozzuk a rendszerváltás óta kiadott lapok kollekcióit, hamar belefáradunk abba a rengeteg és vég nélküli rinyálásba és panaszkodásba, ami nyomdafestéket látott azóta. Hogy a többség kegyetlen beolvasztó politikája, a nemzetállamra törekvő románok, a sors, ami ellenünk fordult, amott Trianonban, ahol a győzők érzéketlenül megszabdaltak minket, meg a fárasztó jelen a beolvadásról, a nyelvi jogok hiányáról, arról a sok-sok küzdelemről… Mennyire fárasztó ez a sok-sok, vég nélküli sajnáltatás. Aminek az a vége, hogy ha más nem is, de mi nagyon sajnáljuk magunkat. Elhisszük magunknak a sokat ismételt dolgokat. Csak arról feledkezünk meg, hogy ebben az egészben mi is sárosak vagyunk. Nem kicsit, nagyon. A saját felelősségünk elmarad a kanyarban. Román, szlovák, szerb, mindenki hibás, csak mi vagyunk azok, akik mindig jót akartunk, de a világ összeesküdött ellenünk, a háttérhatalom, meg különféle csoportok, amelyek folyton eldöntik a világ jövőjét, s bennünket meg kiváltképp nem kedvelnek. Önfelmentésben jók vagyunk. Világbajnokok.

Ez az elképesztő mennyiségű nyavalygás és siránkozás nagyon fárasztó lehet már másoknak. Folyton ezt hallani, ezt a jellegzetesen egyoldalú magyar panasztengert, amibe bele lehet fulladni. Néha elmondják nekünk, hogy seperjünk tán a saját házunk táján is. Lenne mit. Hiszen a Mohácshoz, Trianonhoz vezető utat nem török és román kövezte ki, hanem saját magunk. S ezt a rendszerváltás utáni erdélyi önfelszámolást sem a román állam végzi, hanem saját magunk. Ami nekünk jut, hogy egy-egy magyar nemzeti ünnepen sírva vigadva siránkozunk nemzeti tragédiáink felett. „A sors oly kegyetlen volt velünk” – mondjuk ilyenkor, míg végül magunk is elhisszük. ’89 után a sírt hantoló lapát a mi kezünkbe került. Saját magát temeti a szórvány, önmaga választja a többségi iskolát drága csemetéjének – a románul érvényesülés érdekében. Kicsiny magyar világunkban pedig egymást fúrjuk és faragjuk. Aki érvényesülni akar, az vagy rokona és ismerőse, vagy boldog őse hátán kapaszkodik felfelé, vagy a kiutat választja. Magyar, olasz, spanyol, német, angol stb kiutat. Egymást aprítjuk. Barabbási kegyetlenséggel, pilátusi cinizmussal, farizeusi lelkülettel. Azt hisszük, így legalább nekünk jobb lesz, pedig dehogy, a saját sírunkat ássuk. A gyászistentiszteletet pedig lehet már más nyelven mondják felettünk. Beszélünk megmaradásról, összefogásról, mert megszoktuk, hogy ez a téma, a szokásos erdélyi magyar szókincs része. Ezt kell mondani, mert ezt akarjuk hallani. Aztán jól fejbe kólintjuk a megmaradni akarót vagy integetünk neki a határon. Legalább ő nem veszélyezteti az állásom. A megmaradásom.

Kis magyar világunk nyakát nem a többségi nemzet, hanem mi szorítjuk kéjes örömmel, egymástól féltve megmaradásunkat. Önfelszámoló közösségként csak a saját szemétdombban hiszünk, lerúgjuk a felkapaszkodót, menjen Londonba, meg amerre lát, ne zavarja a köreinket. Magunkat gyengítjük. Önfelszámolást végzünk. Csak az a néhány ember kell, aki a kör közepén áll, aki számít és aki fontos ember fontos rokona. A rokonok és boldog ősök mikrotársadalmát építjük, ahol másnak nem jut hely. A többinek, két megmaradás-mantra között búcsút intünk. Aztán csodálkozunk, nemhogy nincs, aki megszülessen, de nincs, aki meghaljon se már. Mert a többség kiköltözött, meghalt, nyelvet váltott az elmúlt negyedszázad alatt. Csak mi maradtunk, „a megmaradók”. Az ünnepi szónokok és néhány tucat unott hallgató. S aki itt van még, annak a gyereke vagy kint van már, vagy menni készül. Kézügyben a bőröndök. Az angol, német szótárak. Ha hazán belül nem váltott már románra az elemitől kezdve.

Megmaradunk. Ki? Mi? Mikor? És hol? Megmaradsz, s a fiad, az unokád már Londonból, New Yorkból, Madridból integet neked a Skype-on. Felmented magad, te nem tehetsz róla. A sors, a külső ellenség. Mindig csak az. Az unoka hellózik, furcsa neki, hogy nem érted a nyelvét.

Nem tanultunk a történelemből. A sajátunkból. Megmaradásból és elveszésből. Ezt valahogy elkótyavetyéltük ezer év alatt. Csak emlékezni tudunk és sírni, és szép beszédeket mondani. Szobrokat avatni, koszorúzni. Az élőkkel nincs dolgunk. Mindig az idegenben látjuk a bajt, a hibát, az elveszés okát, pedig csak tükörbe kellene nézni. Meglátni azt, ami tipikusan magyar. Az önfelszámolást.

Fábián Tibor