Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Nem minden olyan, amilyennek elképzeljük

A hétvégén Vajdaságban, Topolyán jártam. Hetekkel ezelőtt ugyanis meghívó érkezett a szerbiai Magyar Ifjúsági Konferenciára (MIK).

Sokat dilemmáztam azon, hogy menjek-e vagy sem, hisz nem sok ismeretem volt az ottani viszonyokról. Végül az egyik barátommal úgy döntöttünk, hogy beküldjük jelentkezésünket. Vissza is jeleztek, aztán jött a tervezés részemről, mert szeretem az izgalmakat, de nem örülök, ha a teljesen ismeretlen meglep, főleg, ha a tudatlanságból, információhiányból hátrányom származik. Ezért felkerestünk olyan személyeket, akik már voltak a szomszédos országban. Senki sem mondott olyan dolgot, ami eltántoríthatott volna az utazástól.

A topolyai moziteremben, az iskolások előadása után

A topolyai moziteremben, az iskolások előadása után

 

Ismerkedés az ismeretlennel

Eljött a péntek dél, az autót elhoztuk az autómosóból, készen állt az útra. Az utazótársam arról kezdett beszélni, hogy vajon mi lehet Szerbiában. Lassan úgy éreztük magunkat, mint azok az anyaországiak, akik – mielőtt Erdélybe mennek vagy erdélyivel találkoznak – olyan kérdéseket tesznek fel, hogy „Nálatok is van bolt?”, „Ti is néztek TV-t?” stb. Aztán megnyugtattuk egymást, hogy minden rendben lesz.

Estére elértük a tompai határátkelőt, ahol már hosszú sor állt. Nagyon elcsüggedtünk, hisz időre kellett odaérnünk. Ücsörgés közben arra lettünk figyelmesek, hogy a magyar rendszámú autók egy laza bal index-szel beelőznek minket. Ekkor egy magyar hölgy megállt autójával a miénk mögött, gyorsan megkérdeztem, hogy ők miért nem állnak sorba. Azt válaszolta, hogy előrébb vannak boltok, ők oda mennek. Ismét elszomorodtunk, mert már reménykedtünk, hogy az unió tagállamainak polgárai más sávon mehetnek. Viszont az feltűnt, hogy ahol mi állunk, ott minden rendszám szerbiai. Egy idős úriember szerbül kezdett el beszélni hozzánk, akinek magyarul válaszoltunk, hogy nem értjük, mit mond, erre a mi nyelvünkön azt mondta, hogy ha nem „áfázunk”, mehetünk is előre, mert az a sor, ahol állunk, amiatt ilyen hosszú. Hála Istennek, hogy odajött és elmondta. Így én is lenyomtam a bal indexet és beelőztük a sort.

Amikor az elejére értünk, akkor nyílt meg egy újabb kapu, így mi voltunk az elsők. Itt már rendesen éreztük a görcsöt a hasunkban és a szívverést a torkunkban. Szigorú tekintetű magyar rendőr lépett az autónkhoz, aki tovább növelte a szorongást bennünk, hisz kérdésemre, miszerint a szerb határőrök tudnak-e magyarul, azt mondta, hogy lehet, de ne számítsunk rá. Továbbgurultunk a szerb határig. Ott a folyamat úgy néz ki, hogy a határőrnek egy bódéba kell beadni a dokumentumokat, s igazából rá se néz az emberre, csak szúrós szemmel a személyi kártyára, forgalmira, jogosítványra. Amikor visszaadta, ugyanezzel a nézéssel nyújtotta vissza, angol nyelven megköszöntem – mert az érkezéskor magyar nyelven elhangzott „jó estét kívánokra” csak szigorú nézés volt a válasz –, mire ő angolul jó utat kívánt.

Néhány méterre innen egy határőrökből álló csoport állt, beszélgettek, egyik leintett minket (amire számítottunk, hisz valahol át kell nézniük a csomagjainkat – gondoltuk), kinyittatta a csomagtért, bepillantott, és jó utat kívánt.

Interaktív foglalkozásokat tartottak a konferencia szervezői

Interaktív foglalkozásokat tartottak a konferencia szervezői

 

Vajdaság egy jó hely

Utazótársaim közben bevándorlókat láttak szinte mindenhol a sötétben. Én az útra koncentráltam, hisz olvastam indulás előtt, hogy szigorúak a szerb törvények, nagyok a büntetések, és könnyen elvehetik a vezetői engedélyem. Néhány perc alatt Szabadkára érkeztünk, ami a sötétben egy megszokott partiumi (mondjuk Zilah nagyságú) városra hasonlított. Nem voltak rosszak az utak, a zöldövezetek rendezettek voltak. Topolyára érkezvén kerestük a szálláshelyünket, ahol megkérdeztünk egy járókelő párt, hogy tudnak-e segíteni. Nagyon kedvesen elmagyarázták, hogy hol van az a cím, amit keresünk, aztán ők voltak kíváncsiak arra, hogy honnan jöttünk. A választ hallván úgy tűnt, örültek nekünk. Érdekes, valami baráti, testvéri, sorstársi érzések kavarogtak bennem.

Megtaláltuk a szállás és a szervezők egyike, Szabi is, aki kedvesen fogadott minket. Megismertük Ferit, akivel hamar beszélgetésbe kezdtünk. Kiderült, hogy ő Budapest mellől érkezett. Az első estén, még vacsora előtt elvittek egy hat éve megalapított borászatba, ahol a többiek bort kóstoltak, én csak szagolgattam, mert vezettem. Bár biztattak, hogy nyugodtan kortyoljak, mert ott egy pohár megengedett. Kortyoltam hát, hármat, nem többet. Vacsora előtt felfedeztük, hogy ott még megengedett a cigarettázás zárt helyeken. „Végre!” – gondoltam magamban, és akkor mondtam el először, hogy Vajdaság egy jó hely.

Szombaton Feri (aki a tréner volt) bemutatta a csapatot, csoportmunkákat adott, párbeszédekkel motivált minket arra, hogy kommunikáljunk, nyíljunk meg, dolgozzunk együtt, hozzunk döntéseket egyedül, csapatban, sorakozzunk fel egy feladathoz stb. Sokat tanultunk, közben ismerkedtünk és dolgoztunk. Ebéd után Szabi tartott formális előadást a fiatalokról, majd ismét Feri foglalkozott velünk. A képzés után elvittek minket a szervezők egy színházi előadásra, amit csak nekünk mutattak be ez alkalommal. A moziterembe lépve ismét meglepődtünk, hisz az felülmúlta elvárásainkat. Egy kabarét adtak elő iskolás fiatalok. A több száz férőhelyes teremben csak mi, húszan ültünk. A darab több mint egy órás volt, amin többször felnevettünk, majd vastapssal jutalmaztuk az előadókat.

A finom szombati vacsora elmentünk egy magyar szórakozóhelyre. Főleg szerb zenék szóltak, néha egy-egy nemzetközi, de a hangulat magával ragadó volt. Magyarok, szerbek együtt, egy társaságban szórakoztak, táncoltak, nevettek. Hajnalra érkeztünk vissza a szállásra, ahol még egy fél órát beszélgettünk a hosszú nap végén.

Érdekes előadások hangzottak el a konferencián

Érdekes előadások hangzottak el a konferencián

 

Remek embereket megismerni óriási érték

Vasárnap reggel gyorsan elkészültünk, és megosztottuk egymással azt, hogy mit viszünk haza: feledhetetlen emlékeket, értékes tapasztalatot és baráti kapcsolatokat. Ez adatott meg Topolyán a hétvégén. Ugyanakkor azt is látni lehetett, hogy hasonlók a gondjaink, de mi jobban állunk magyar–román kérdésekben, mint ők a magyar–szerbben. Bár most ott is csendes, békés az élet, Erdély érezhetően komfortosabb. Remélhetőleg rövid időn belül nekik is bővülnek jogaik, hisz megérdemlik. Ilyenkor jön rá az ember arra, hogy a sokat szidott érdekvédelmi képviseletünk fontos eredményeket ért el az évek során.

A búcsú után, dél környékén hazaindultunk. A szerb határon még csak a csomagjainkat se nézték meg, hamar átengedtek. A magyar oldalon viszont egy órát ácsorogtunk. Közben alkalmunk volt nézni a bevándorlókat, hisz néhány méterre voltak az autósortól. Ruhákat akasztottak a drótkerítésre, a gyerekek birkóztak, primitívek voltak a körülmények is. Láttuk a kerítést és a mobilkapukat, amelyekkel szükség esetén lezárhatják a határt. Ismét valami furcsa érzés ragadott magával. Feltevődött a kérdés: mi lesz veled, hova tartunk, Európa?

Nagyon lassan haladtunk a magyar oldalig, hisz a határsávnak autómentesnek kellett maradnia, ugyanis gond esetén zárhatónak kell lennie. A hosszú úton sokat beszélgettünk, gondolkodtunk az átélt dolgokon. A fogadtatáson, a képzésen, a szerzett kapcsolatokon, ezek megőrzésén, fejlesztésén, a magyar–szerb kapcsolaton, a magyar–román együttélésen, Vajdaságon, Erdélyen, magyarságunkon, a veszélyeken, megmaradásunkon, a bevándorlókon.

Egy biztos: visszamegyünk még Vajdaságba, addig pedig maradnak az emlékek, a tapasztalatok.

Demián Zsolt