Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Nagyszalontai szőlőskertek (7.)

A szalontai szőlőskertekről írott előző részt a piknikezők megjelenítésével zártam, amely bizonyítéka annak, hogy a kikapcsolódni vágyók a szőlősben is megtalálhatják az ideális helyet a pihenésre. Szó se róla, jó benyomást kelt a messze szálló, étvágyat gerjesztő szalonnát vagy húskészítményeket sütögetők tábora az „apáktól vagy a nagyapáktól” rájuk hagyott szőlőben. Apraja-nagyja „összetáborozik” alkalomadtán.

nagyszalontai szoloskertek 7 (1)

Mindebből megismerhettük az új irányvonalat képviselők táborát, a napjainkat jellemző, a „csak névlegesen” szőlőtulajdonosok hozzáállását. De arról se feledkezzünk meg, vannak ám olyanok is, akik a meglévő mellé felvásárolják azokat a parcellákat is, amelyeket az elöregedett tulajdonosa áruba bocsát, mert már sehogy sem képes megmunkálni. „A föld mégiscsak érték!” Aztán itt-ott látni szépen megépített nyaraló „rezidenciákat” is. Az, hogy körülötte embermagasságú nyom nő, mint mellékelt képünkön is látszik, hát egye fene…

Olyan hozzáállás ez, mint a mesében: Új szállást keres a róka a gyerekeivel. Találnak egy elhanyagolt szőlőst, amelybe szépen beleköltöznek. Egy szép tavaszi napon megjelenik a gazda és mondja csendben magának: meg fogom kapálni a szőlőmet! Meghallják ezt a rókagyerekek és mondják az anyjuknak, itt járt a gazda és azt mondta, jön kapálni! Velünk meg mi lesz akkor? Semmi, felelte az anyjuk, akinek csak a szája jár, attól nem kell tartani. Aztán eljött a nyár is, a gyom a szőlőbe már igencsak megerősödött, a gazda meg fogadkozik: most már kész, jön kapálni. A kisrókák megint mondják az anyjuknak, hogy most ám nagyon fogadkozik a gazda. Az anyjuk csak bólint, nem lesz abból semmi. Aztán szépen eljött az ősz is, a gazda megint megjelenik, s látja az embermagasságú, sárguló, száradó gyomot, és azt mondja, most már felgyújtom! Mondják is a rókagyerekek, hogy mit hallottak: Erre aztán azt mondja az anyjuk, most már megyünk, mert ettől az embertől kitelik, hogy felgyújtja!

A mesék világából térjünk vissza a valóságba és nézzük meg, hogyan állt hozzá az egyik hajdúvárosi gazda a szüleitől örökölt szőlője műveléséhez, aki előzőleg azt fogadta meg a feleségének, hogy most már komolyan veszi ezt az egészet. „Kár hagyni azt a veteményest! Meg az a kis szőlő is jól fizetett. Megyek és felásom. Kiviszek egy liter bort magammal. Én bebizonyítom neked, hogy felásom, fel én!” – ezzel el is indult. Először, amikor kiment a szőlőbe, első dolga volt, hogy jól meghúzta a magával vitt borosüveget, majd előrébb letette és azt mondta magának: „Idefigyelj, Lajos, most ezt a darabot fel kell ásnod, amíg az üveghez érsz, és csak utána ihatsz belőle!” Ásott Lajos, már ahogy tőle tellett, meg-megállott, megvakarta fejét, de az üveg a borhoz nehezen közeledett. Hát gondolt egyet, az üveg irányába szépen „kihegyezte az ásást”, mert hát azt fogadta, hogy amíg odáig nem ér, nem lesz ivás. Hát odaért, és jól meghúzta az üveget, úgy annyira, hogy maradt is a borból, meg nem is. Ekkor azt mondta magának: „Idefigyelj, Lajos, nem neked való ez az ásás, hagyd te azt a fenébe. Eddig is megéltél te, hát mi a nyavalyát gyötörjed magad azzal az ásással?” Ahogy gondolta, hát úgy is tett. Megitta a még maradék bort, lepihent a kis pajtában, utána pedig támadt egy ötlete, mert a huncutságnak azért őkelme sem volt híján: a pajta ajtajára kívül, szép nagy betűkkel kiírta: VÁR–LAK! A belsejébe pedig, ami tulajdonképpen a feleségének szólt, azt: DE, NEM TÉGED!

Amint látjuk, a hajdúvárosi barátainkat napjainkban is élteti a derű, a vidámság. Látunk, tapasztalunk, hallunk, egymással elbeszélgetünk, megörökítjük bolondságainkat. A különbség csak annyi, hogy van, aki szereti a humort, de a munkát sem veti meg, míg mások másként vélekednek és a szerint is tesznek.

(Folytatjuk)

Sára Péter