Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Nagyszalontai szőlőskertek (5.)

Hadd idézzük még egyszer az előző rész zárómondatát: „Urak, ezek, a fene egye meg, már feljött a nap, és még mindig nem dolgoznak!” Bizony, az akkori világ egyik fő jellemzője a hajtás volt: „Látástól vakulásig”, vagyis: „Napkeltétől napnyugtáig”. Közismert volt a szólás-mondás is: „Szalmakalap, lement a nap, a napszámosnak kitelt a nap”. (Amelyet bizony esetenként alig vártak a kiszolgáltatottak).

Az előző részben megemlített kubikosoknak is bőven kijutott, az akkori világ megpróbáltatásaiból, amelyet, ha nem bírtak szusszal, hát az akkor annyi is volt. Hamar kitelt az idő, jöhetett a másik csoport! Szívóssá, ellenállóvá kellett lenniük, azzá tette őket a megpróbáltatás, a kemény izmokat követelő földmunka. Na de, maradjunk a szőlőskerteknél, mellyel kapcsolatban az akkori idők kubikosait idéztük: és itt jön a képbe az általuk művelt talajforgatás is. Napjainkban minden idősebb hajdúvárosi szőlősgazda tudja, amennyiben új szőlőültetvényt kívánna létesíteni, akkor azt a régi, jól bevált módszert kell alkalmaznia, miszerint a kijelölt földterületet meg kell forgatnia úgy 60-80 centiméter mélyen. Nézzük csak, hogyan is történt ez hajdanán, amikor még alkalmazták: először kijelölték a beültetendő területet, attól függően, hogy milyen széles, és hosszút kívántak telepíteni. Mondjuk, hogy húsz méter a szélessége, a hossza meg száz. Aztán vették a szélességét, amelyet kettő- vagy háromlépésnyire, 60–80 centiméter mélységre kellett ásniuk. A kiásott földet a terület szabad részére termelték ki, amely egyelőre ott is maradt. Tehát nyertek egy tekintélyes, medenceszerű mélységet, amelybe a forgatandó terület következő részének (ugyanannyi felületű) felső talajrétegét annak aljára dobálták, a következő réteget rá, úgy hogy végül, a legalsó réteg az új beültetendő terület legfelső rétegét képezte. És így folytatva, amíg a végére értek a területnek. Ha pontosan dolgoztak, akkor a terület végén pont egy olyan medencének kellett maradnia, mint amellyel indultak. És ezek után jött a kubikos talicska: embereink szépen vették az egykerekű alkalmatosságaikat, s annak rendje, és módja szerint végiggurigázva a száz métert, odatalicskázták azt a bizonyos mennyiségű földet, amelyet előzőleg kitermeltek a szabad felületre, s azzal szépen feltöltötték a kérdéses, utoljára maradt mélyedést.

DIGITAL CAMERA

Engedtessék meg, gondoljunk elődeink életvitelére: kockáztassuk meg, képzeljünk el róluk egy életképet, azt, hogy ők még büszkék is voltak teljesítményükre: élő emlékeim vannak a múlt század derekának időszakáról, amikor a szóban forgó kubikosok derűsen, olykor viccelődve ugratták egymást: „Itt a csikó, lovagolj!” – hallottam egyikőjüktől. Nahát atyámfia, ezt mond meg, ha még nem hallottál róla, hogy mi a szösz lenne az? Az egy lécből fabrikált sablon volt, amelynek segítségével a kanális, szabály-szerinti előírt formáját ellenőrizték. Egy másik eset; fatuskót szedtek csákánnyal, amely egy csapás után beszorult a gyökerek közzé, amelyre aztán, azt mondja az egyikőjük: „Ereszd el na, Ajtay Pista”. Hát ki az, te? „Hát az, amelyik kiment Amerikába, és ottan most elkapta a csákányom hegyét!” Másikjuk megy a feleségével, és odaszól az asszonynak, „Te meg ne gyere olyan közel hozzám, mert még azt hiszik, hogy hozzám tartozol”.

Ezek az emberek kedvelték a derűt, a humort, rájuk is fért. Amelyik meg nem bírta a gyűrődést, az élet megpróbáltatásait? hát „könnyített” rajta – hadd ne mondjam hogy, hogyan. Napjainkban, éppen a múlt évben is volt egy hasonló eset a nagyszalontai szőlőben. Éppen kifelé tartok a kis birtokomra, tenni ezt, azt – hát látom, az út félen az egyik fán, ott csüngött a koma kinyiffanva.

Nem mindenkinek jön be a kapott életének az értékelése a mi hajdúvárosunkban sem. De vannak ellenkező esetek is. Hadd idézzem egy kedves, nagyszalontai ismerősöm jellemvonását, amelyet csodáltam: Bagosi Istvánról szól a fáma, Pista bácsi (mellékelt képünkön) aki, az én szőlőszomszédom volt. Már csak volt, mert éppen a nyáron költözött el oda, ahonnan soha többé visszatérés nincs. Mindig derűs volt, mankójára támaszkodva mesélte azt az időszakát, amelyben háborús élményeit elevenítette fel: „Könnyű volt a rugó hékás, akkoriban még álmomban sem hittem volna, hogy ezt a fadarabot kell segítségként cipelnem. De mi a nyavalyát keseregjek, itt ez a kiskocsi, hazahordom vele a napraforgószárat. Amire elérkezik a tél, még ki is szárad. Még a tűzifát is megspórolom. Becsiholok a kis kandallóba, egy kis kenyeret megpirítok a tetején, aztán még akad mellé ez, az, egy kis szalonna, miegymás, belakok, utána fütyülök a világra”. (Folytatjuk)

Sára Péter