Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Nagyszalontai szőlőskertek (3.)

Reméljük, nem tűnik feleslegesnek, ha újból felidézzük sorozatunk második részének a zárómondatát: „A szőlő termesztése, a jó itókák készítése magával hozta a jó társaság, a feledhetetlen összejövetelek és összetartozás kialakulását”. Elmerengek, hiszen azok a letűnt idők minden élményükkel, megpróbáltatásukkal beleivódtak e sorok írójába. S amint a nóta is mondja „csak a szépre emlékezem” –, ami vissza többé sosem tér. Bizony, az a történelmi korszak lassan-lassan örökre a múltba süllyed. De azért, hogy minél hűbb, hitelesebb képet alkothassunk róla, hát ne hagyjuk említés nélkül a hajdúvárosi szőlőtermesztő(k) ízes megjegyzéseit, humorérzékét sem: azt mondja a gazda a feleségének: amíg befogom a lovakat, dobj valami harapnivalót a bakóba, mellé egy kis szekeressel. A gazdasszony tudta, az ura a szőlősbe vagy a mezőre megy a lovaskocsijával, és estig ott dolgozik, ott früstököl, ebédel, és ivóvíz helyett bort kér a kulacsába. A szekeres megnevezés pedig abból adódott, amivel egy bizonyos, nem éppen minőségi bort neveztek, amely víz helyett megtette a magáét, passzolt a gazda ízléséhez.

Nagyszalontai szoloskertek (1)

Volt ám „guggolós” bor is. Hát az meg milyen lehetett? Azt atyámfia ki nem találnád, hát elárulom: a gyakorlatlan szőlősgazdának olyan ihatatlan, rossz bora termett, hogy akit abból egyszer megitatott, az még egyszer abból nem kívánt fogyasztani. Aztán pedig, a mi megkeseredett szájú emberünknek, ha kénytelen-kelletlen a „vendéglátója” portája közelébe vitt az útja, hát guggolva volt tanácsos elsomfordálnia. Ugyanis a gazda, ha megneszelte az atyafi közeledtét, és az nem kért a borából, azt jelentette, hogy az illető lenézi a borosgazdát, ami megaláztatásnak, nagy szégyennek számított volna. Jóllehet kiterjedt szőlőskertekkel rendelkeztek a nagyszalontaiak, de ami a minőségi borokat illeti, azzal eléggé hadilábon állottak. A kötött talajú hajdúvárosi földeket nem igen szerették a nemesebb fajtájú oltványok. Azonban az Othelló fajta már elérte a közkedveltséget. A Novát meg a pergős szemű fürtökért nemigen kedvelték, ellenben az íze, meg a tiszta, arany színű bora már különlegességnek számított.

Ezek után essen szó a „háromfogásos” borról. Ha nem ismernéd a fajtáját, hát könnyen hihetnéd, az aztán a nedű? Az ám, csak egyszer kóstolnád meg: ketten lefognak, s ha mégsem innád meg, hát a harmadik társuk meg beléd erőlteti. Mert olyan rossz, hogy képtelen vagy magadtól lenyelni. A múltban is voltak huncutok, de napjainkban is akadnak olyan polgártársak, akiket az szórakoztat, ha olyasmiket eszelnek ki, melyeken jót derülhetünk. Ide tartozik még a „rabvallató” bor is. Hát, Isten ne adja, az is olyan rossz, hogy miden bűnödet bevallod, csak ne kelljen meginnod. És most elmesélek egy esetet, amely bármilyen hihetetlen, de a szemem láttára esett meg. Valami ágrólszakadt, ezermesterféle volt a megboldogult, aki szerzett magának egy szőlőprést, szüretkor aztán bárkinek szívesen kipréselte a szőlőjét. Fizetségül mindenki nála hagyta a présben maradt masszát, hulladékot, vagyis a szőlő kocsányát. Azt a maradékot aztán a találékony emberünk dézsákba rakta, és bizonyos mennyiségű vízben áztatta. Utána, amikor úgy vélte, hogy most már jól kiázott, azt leszűrte, s ami szépszerével nem volt kinyerhető, hát újból kipréselte. Abból aztán olyan bor lett, amely „verte” a világot. Akit abból megitatott, az világgá szaladt. Többek között egy alkalommal engem is megkínált. Esküdözött, kóstoljam csak meg, meg fogok bizonyosodni, hogy mennyire megteszi, és olyan ereje van, hogy attól bizony be is lehet rúgni. Az első korty után megköszöntem az udvariasságát, s azt mondtam neki, most csak ennyit kérek, ennyi esik jól! Még hozzátette, kóstolnám csak meg az abból készült forralt borát, mert az is menő ám.

Summa summarum: eléggé furcsa felfogású szőlősgazdák éltek és élnek ám napjainkban is a mi hajdúvárosunkban, de szerencsére vannak ám másként gondolkodók is, akik kedvelték, napjainkban is kedvelik, értékelik a családias összetartozás szellemiségét. Mellékelt képünkön egy negyedszázaddal ezelőtti, szilveszteri összejövetelt örökített meg a fotós, amely önmagáért beszél.

(Folytatjuk)

Sára Péter