Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Nagyapák borotvái

Az idősebb generáció még biztosan emlékszik azokra az időkre, amikor az apja, nagyapja az ajtószegre vagy a patinás zsanérszegre akasztotta a fényesre fent nadrágszíjat, majd a csontnyelű borotváját férfias, szakavatott mozdulatokkal megélezte rajta. Így kezdte heti háromszoros szertartását nagyapám, mely szinte rituálészerű óramű pontossággal ismétlődött azokon a reggeleken, amikor annak rendje és módja volt. Mert a régiek életében minden kiszámítható volt. A múlt század elején és közepén nem lehetett csak úgy nekifogni valaminek. Még a borotválkozásnak sem, pedig az már tényleg csak egy hétköznapi szükséglet volt még azokban az időkben is egy férfiember életében. Ám még az is a hagyományokban gyökeredzett. Egy-egy eszmei értékkel bíró borotva apáról fiúra testálódott, ezért hát úgy is kellett azzal bánni.

nagyapak

Régi reggelek illata

A zsanérszegre akasztotta hát nagyapám a sokadik reggelen is a fényes, kiszolgált nadrágtartóját – tán még az is az őseitől maradt rá –, és magabiztos mozdulatokkal fenni kezdte a fényes pengét, míg úgy nem találta, hogy az már meg fogja tenni a maga kötelességét élet nyűtte arcán. Addigra a mama már kitöltötte a langyos vizet a kis fehér zománcos lavórba, majd hozta a támasztékos kistükröt is meg a törölközőkendőt, amit a nagyapám ilyenkor az ölébe terített. Majd a kis pamacs is elkezdett fürgén habzani egy ezüstpapírba csomagolt kis borotvaszappanon, sűrű habot „csiholva” abból, majd egy tálkában tovább púposodott, fehéren, szikrázóan a nyári reggelben. Majd nagy komótosan felvitte az arcára, mert ugye borotva ide vagy oda, könnyebben lehetett bánni a „sörtével” is, ha kicsit puhított rajta az ember.

Tény, hogy még ma is emlékszem keze formájára, kisujja tartására, amint ügyesen kezelte a reggeli napfényben meg-megvillanó ősi pengét, amelyet apámnak szánt örökségül. Igaz, a harmincegynéhány éves apám akkor már a zsilettre esküdött, amire nagyapám nem szólt semmit, csak elnézően megcsóválta ősz fejét, és mosolyogva elnézett valamerre. Tán éppen a maga harmincas férfiéveit látta. Meg a dédnagyapámat, amint megcsóválja ősz fejét…

És egy napon megértettem azt is, miért.

 

Örökség

Egy novemberi napon aztán, amikor csak krizantémillat meg a sárga homokkal felszórt porta maradt utána, az örökkön-örökké párás szemű nagyanyám odanyújtotta apámnak a csontnyelű borotvát, a fényesre fent sok évtizedes, széleiben lekerekített varrásmentes bőrnadrágszíjjal együtt. Meg egy ugyanolyan csontnyelű bicskát is. Merthogy egy férfiember nem lehet meg ezek nélkül a tartozékok nélkül semmilyen körülmények között – mondta akkor a nedves szemű, békességhozó nagyanyám. A férfiembernek a borotvától lesz ember kinézete, a nadrágszíj a mindenkori becsületének a letéteményese, a bicska meg a túlélés eszköze, ezek nélkül nem ember az ember – mondta apámnak, akinek mintha abban a pillanatban kicsit kiegyenesedett volna a tartása, és gyermeki szívemben megéreztem, akkor vált igazi férfivá. Ezektől az ősi igazságokat hordozó szavaktól.

Kis idő múltával egy reggelen arra a jellegzetes hangra ébredtem ismét, amelyet a nagyapám fenőszíja adott éveken át, csak hogy most már apám fente rajta a borotvát…

Elnéztem, hogyan lesz a szappantól habos az arca, hogy jut belőle egy habcsókszerű pötty az orromra, amitől lassan visszatért a kicsit halk, a kicsit cinkos nevetés a nagyapám hagyta űr után a házba…

A csontnyelű szerszámok tehát új gazdára találtak.

Majd az unokámé lesz, mondta egyszerre csak apám, miután lehúzta vele jobb arcáról a habot. A fiúunokámé.

Sütő Éva