Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Nagyanyó kenyér

Ünnepelünk. Nagy divat ez manapság. Az ünnep jellegzetes jele egy közösségnek, mert felismerhető benne az előretekintés, a tradíció megtartása, a megbecsülés, a tisztelet. Ez egy üzenet, minőségi igénnyel megfűszerezve. Sajnos a külsőségek, az idegen szokások elfogadása elnyomja a mi sajátságos ünnepeinket. Mégis, ha magunkra találunk, és nem hanyagoljuk el az évszázadokra visszanyúló tradícióinkat, akkor még menthető ez az összetartozáshoz kitaposott út. Olyan világban élünk, ahol sokszor a félrevezető reklámok, a pénz hatalma miatt nem vesszük észre a jól megőrzött, féltve dajkált értékeinket. Hagyományaink nem megvásárolt termékek, ezeket ápolnunk kell és tovább adni a gyermekeinknek, unokáinknak. Ennek hangsúlyozására adnak teret az ünnepeink.

Most a kenyér ünnepét ültük. Az élet ünnepét. A magyar ember az életcsírát, a búzát nevezte „Életnek”. Elődeink mindig foglalkoztak gabonatermesztéssel. Kövön sült leppencset, majd kemencében sütött langallót, kenyeret készítettek, kölest, hajdinát, barna rizst, búzát használtak.

Az államalapítás hivatalos megüléséről nem hiányozhat az új búzából megsütött nemzeti szalaggal átkötött kenyér megáldása, megszentelése, megszegése. A református gyülekezetekben az Új kenyér tiszteletére egyházaink asztala is ünnepi díszbe öltözik, Krisztus testeként az Úrnak vacsoráját szolgálják fel. Legszentebb imádságunkban ekképpen fohászkodunk: „ A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.”

Ezzel a gondolattal nemcsak a betevő falatot könyörögjük, hanem a lelki táplálékot is. Kányádi Sándor így fogalmazza meg: “Mindenkinek jusson bőven/ illatos-fehér,/ ropogósra sütött, foszlós,/ nagyanyó- kenyér!”

Az az igazság, hogy ki elégedett, ki elégedetlen, ki a világot ócsárolja, ki az időjárással bajlódik, van, akinek sok a kevés, van, akinek a sok is kevés, de mindenki a saját vérmérséklete szerint osztályozza a rendet ebben a rendetlen, agyonhajszolt világban. Változnak a szokások, de vannak alapvetően eltörölhetetlen szabályok. A mai életünkben bármennyire is tiltólistára került a gabonafélék fogyasztása, mégis a táplálkozás legfontosabb elemei közé tartoznak.

Az egyiptomiak fedezték fel, hogy gáz keletkezik egy idő után a tésztában, ettől kel meg, lyukacsos, laza állagú lesz. Ebben az időben a férfiak munkája volt a kenyér készítése, mert igen nagy fizikai erőkifejtést követelt. A pékek ezért nagy társadalmi elismerést élveztek. Eljutott a rómaiakhoz is a kenyérsütés technológiája, sőt megkülönböztették már a két fajtáját: a fehéret és barnát.

A fehér státuszszimbólummá vált, mert több odafigyelést követelt, kényesebb búzából készült, ezért a gazdagok eledele lett. A szegényebb rétegnek be kellett érnie a rozsból, árpából, zabból, kukoricából, tönkölyből sütött, barnább, de sokkal egészségesebbel. Nálunk kovásszal vagy élesztővel sütik a kenyeret. A kovász természetes kelesztő anyag, az élesztőt az egyszerű, sorozatban készített kenyérhez használják. Régen, még a nagyanyáink idejében a gazdának nemcsak az aratás volt nagy, legszebb és legszentebb ünnepe, hanem a kenyérsütés is óriási odafigyelést igényelt. Ez a munka viszont már a gazdaasszonyt minősítette. Emlékszem, hogy az én Mamám is már előző nap nekikészült. A lisztet egy nagy dagasztóteknőbe szitálta. A kovászt, ezt az összetartó erőt is sugárzó csodát, langyos vízben áztatta, és másnap hajnalban összedolgozta. A dagasztás emberpróbáló munka volt. Míg a tészta pihent, növekedett, addig Mama begyújtott és befűtött a kemencébe. A kiszakítás után lisztezett szakajtóba tette, és mikor már szépen kigömbölyödött a patyolattiszta sütőabrosz alatt, sütőlapát segítségével bevetette a forró kemencébe. Hej, de sok „oklevél” járt volna ezen kenyerek készítőjének! Meg a lángosnak, meg a madárkáknak, amit a kaparékból varázsolt! Mert a kívül aranybarmára sült, ropogós és belül likacsos, puha házikenyér mindennél többet ért. Alázat, emberség, óriási szeretet övezte. Látom ma is a nagyanyám őseitől megöröklött kenyérszegő mozdulatát. Felemelte a három, vagy ötkilós kenyeret, mélyen magába szívta az elmondhatatlan életillatot, keresztet vetett a késsel a ropogós héjára, imát mormolt és nagy erővel szelni kezdte. Házi, mangalica disznózsírral megkente és elkezdődött a lakoma. Lágy kenyérrel dinnyét, szilvát, szőlőt enni, maga volt a földi csoda. Kenyeret kereső ősapáink, kenyeret sütő ősanyáink, kenyeres pajtásaink azt vallották, hogy, „ha kenyér van, minden van!”

Csepregi Eszter, Nagyvárad