Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Mit is értünk jótékonykodás alatt?

Mint arról a Reggeli Újság november 9-én, csütörtökön beszámolt, kedden nyílt meg az Együtt…? című fotóművészeti kiállítás, melyet a Gyermekért és Családért Egyesület, a belgiumi VZW Oradea Alapítvány és a Partium Alapítvány az Euro Foto Art Nemzetközi Egyesülettel partnerségben szervezett, azzal a céllal, hogy a közösséget érzékenyebbé tegye a hátrányos helyzetű és csonka családok – melyek száma egyre aggasztóbban növekszik – gondjai iránt.

Patrick Bellinck egy külföldi előadás közben

Patrick Bellinck egy külföldi előadás közben

A rendhagyó kiállítás üzenetét dr. Patrick Bellinck, a VZW Oradea Alapítvány és a Gyermekért és Családért Egyesület elnöke közvetítette. Ő családjának teljes támogatását élvezve és velük együtt tevékenykedve immár huszonöt éve része Nagyvárad szociális életének.

Doktor Bellinck jelenléte az általa létrehozott gyermekotthonok és óvodák, illetve központok létében és napi működésében mutatkozik meg leginkább. Évente két-három alkalommal látogatat Nagyváradra, de ritkán áll a nyilvánosság elé. A képalkotási (azaz radiográfiával, echográfiával, tomográfiával, stb. foglalkozó) szakember a kiállítás megnyitója után lapunknak Herman Szabolcs pszichológus jelenlétében, aki az alapítvány helyi elnöke, ő tolmácsként vett részt az eseményen.

Először arra voltunk kíváncsiak, hogy egy belga orvos hogyan kerül kapcsolatba Kelet-Európával, Romániával, és azon belül is Nagyváraddal. Kérdésünkre Patrick Bellinck felidézte, hogy az 1989-es romániai forradalom egész Nyugat-Európát lázban tartotta. Belgiumban, szülővárosában, Lierben és a kórházban is, ahol dolgozott, lelkesen fogadták a decemberi eseményeket, és az egész ország – minden helyi civil szervezetet beleértve – megmozdult annak érdekében, hogy humanitárius segélyszállítmányokkal támogassa a felszabadult Romániát. A szállítmányok, melyeket maguk kísértek, Magyarországon át érkeztek, az első megálló pedig Nagyvárad volt, és mint megfogalmazta, „innentől kezdve minden a véletlenen és a szerencsén múlott.” Mindaz, amit akkor magukkal hoztak Lierből, egy szülészeti kórházból származott, és az első néhány váradi orvos, akikkel találkoztak, szintén ezen a területen dolgozott. „Velük mentünk és a kórházban, ahová elvezettek, sok elhagyott kisgyerekkel találkoztunk. Hamarosan pedig megismertem Földes Béla doktor urat is, akivel azóta is együttműködünk. Innen indult az egész, elkezdtünk kapcsolatokat kiépíteni, és létrehoztuk Belgiumban az alapítványunkat (a flamand VZW annyit tesz, mint civil szervezet – a szerző megjegyzése) egy rendkívül naiv névvel: Oradea. Nálunk mindehhez csupán öt alapító tagra volt szükség, a többiek mind önkéntes alapon lettek részei a csapatnak. Az elmúlt huszonöt év során nagyon sok hazai intézmény csatlakozott hozzánk, és működött, illetve működik együtt velünk ma is, például kollégiumok, egyetemek is.”

Patrick Bellinck 50. születésnapját 2006-ban ünnepelte, Nagyvárad önkormányzata pedig meglepetéssel készült számára, és díszpolgárává fogadta őt, mindannak egyfajta elismeréseként, amit a városért tett az évek folyamán. Huszonöt év nagyon hosszú idő, és megfelelő elképzelésekkel, kitartással és elhivatottsággal sikerült olyan, az országban egyedülálló módon olyan szociális intézményeket létrehozni, amelyek a jótékonykodást biztos alapokra helyezték, és melyeket az önkormányzat tart fenn. „Az első tíz évben tudatosult bennünk, hogy a humanitárius segítség nem bizonyul elegendőnek, mert nem egy hosszú távú megoldás, és ezért eldöntöttük, hogy az emberi erőforrás fejlesztésébe fektetünk be a következőkben. Házakat vásároltunk, amelyekben többnyire hátrányos helyzetű, elhagyott gyerekeket helyeztünk el, tíz-tizenkét fős csoportokban. Az elején szociális szülők, majd nevelők, pedagógusok foglalkoztak ezekkel a gyerekekkel. 1999-ben nyitottuk az első házat, de 1996-ban és 1998-ban két speciális óvodát (Cristal Inklúzív Nevelési Iskolai Központ) is létesítettünk, amelyek ma már a közösség számára is nyitva állnak, és amelyek mindegyike működik a mai napig. 2007-ben nyitottunk egy központot, amely családtámogatással és gyermekvédelemmel foglalkozik. Már a legelején hosszú távú egyezségeket kötöttünk a helyi tisztségviselőkkel, amelyek értelmében a szervezetünk infrastruktúra kiépítésébe és fejlesztésébe, valamint az ott dolgozó nevelők professzionális képzésébe fektet be, de a hatóságoknak – a városi vagy a megyei önkormányzatnak – kell felelnie az állandó kiadásokért, így például a fizetésekért. Véleményem szerint ez az egyetlen elfogadható feltétele egy hosszú távú projekt működőképességének, hiszen ellenkező esetben, ha egy napon az anyagi forrásaink elapadnának, a projekt is befejeződne, így azonban garantálva van a működőképesség, tőlünk függetlenül.”

Az Együtt ...? című kiállítás megnyitóján a nagyváradi várban

Az Együtt …? című kiállítás megnyitóján a nagyváradi várban

Szerény ember lévén, Bellinck mosolyogva fogadta arra vonatkozó kérdésünket, hogy mi az, ami szerinte a legfontosabb megvalósításnak nevezhető az általa indított projektek közül, amelyre mondhatni, a legbüszkébb. „A legnagyobb dolog, amit elértünk, szerintem az, hogy ezek az intézmények ma már teljesen önállóak, már nincsen szükségük a szakmai segítségünkre, talán csak morális értelemben. A gyerekek, akik ide kerültek, felelősségteljes felnőtteké váltak, és éppen ez volt a célunk. Illetve, még egy dolog. Valamivel több, mint öt éve elkezdtünk hidakat építeni Románia és Ukrajna között. Húsz évvel ezelőtt Belgiumból kellett idehoznunk szakembereket, ma azonban Romániából is odaküldhetjük őket. Ez az, amit szerettem volna, ez volt az egyik álmom, és azt hiszem, sikerült megvalósítani.” Ukrajnával kapcsolatban, ahol az alapítvány szintén jelen van, Bellinck kifejtette, hogy ugyanazt a fajta tevékenységet akarják kifejteni, mint Romániában, „hiszen a két országnak hasonló a történelme, hasonlóak a problémáik. Különbségként azonban megjegyzendő, hogy Ukrajnában a kezdetektől olyan partnerekkel dolgozunk együtt, amelyek a speciális igényű gyermekekkel való foglalkozás terén szakképzés céljából javítják a tanterveket, tehát magasabb oktatási formákhoz is eljutottunk az első öt-hat évben, a pedagógusképzőkhöz és az egyetemekhez, melyek partnereink lettek a képzésben. Már hatodik éve vagyunk jelen Ukrajnában, és évente két alkalommal két csapatot is küldök oda szakmai tréningre, köztük romániaiakkal. Ez is egy remek dolog.”

Arra a kérdésre, hogy mi az, amin még dolgozni kell, azt a választ kaptuk: bár saját tapasztalata szerint az emberek nyitottak, ennek ellenére nehéz őket bevonni a közösségi, karitatív tevékenységekbe: „Az emberek nyitottak a kommunikáció felé, azonban, ha sikerülne találni egy módot arra, hogy jobban bevonjuk a közösséget ezekbe a tevékenységekbe, sokkal jobb lenne a helyzet. Erre ez a most megnyitott kiállítás egy jó példa. És ha már a példáknál tartunk, a család- és gyermekközpont rövidítésével kapcsolatban a legtöbben mindig gyermekre gondolnak (CCF, azaz Center for Child and Family), de az én meglátásomban a második C betű a közösséget illeti (C mint Community). Ez a végső álmom. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szociális partnerek, az ország vezetőitől kezdve a civil szervezetekig, megértsék, hogy ezeket a központokat az államnak kell működtetnie, és maguknak a központoknak a szociális gondoskodást kell megszervezniük. Nagyvárad esetében is túl sok ilyen központ a jótékonyság kezeiben van, pedig, úgy gondolom, a jótékonyság nem az állam feladatainak a magára vállalását jelenti, hanem szerepe az, hogy érzékennyé tegye és mozgósítsa a lakosságot.” Herman Szabolcs az elhangzottakhoz hozzátette, hogy nem a legkönnyebb utat választották, de kitartottak meggyőződésük mellett, amellyel a helyi hatóságok szerepvállalását kiharcolták. „Úgy gondolom – fordult a mellette ülő Bellinck doktorhoz –, hogy minden egyes általad itt indított projekt egy lépéssel az országos törvénykezés előtt halad, hiszen a kezdetek kezdetén, semmiféle jogszabály vagy törvény nem létezett a fogyatékossággal élő vagy elhagyott gyermekekre vonatkozóan, és csak nagyon lassan történtek ilyen irányú előrelépések az évek során. Támogatással kényszeríttettük őket, fogalmazhatunk így is.”

„A jövőben szeretnénk nyitottak lenni a közösség felé. Ez a további célunk.” – hangzott el a beszélgetés zárómondataként dr. Bellincktől.

Szamos Mariann