Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Miért tetszik idegeskedni?

A minap az egyik magánklinika várótermében idős néni várt sorára, laboratóriumi leleteit szorongatva a kezében. Mint mondja, a múlthéten már kifizette a drága vizitet, majd másnap a laborvizsgálati tarifákat is. Így a nyugdíjából szinte csak annyi maradt, hogy a felírandó gyógyszereket megvásárolja. Ha szerencséje van, a családorvos átírja kompenzáltra. Azonban most tudta csak meg, hogy a leletek értelmezéséért is fizetni kell. Az orvos már vizitkor megmondta, valószínűleg a szívritmuszavar, a magas vérnyomás, az epebántalmak, valamint a bélrendszeri panaszok is a stresszes életvitelhez köthetők.

Az idős hölgyből tovább folynak a szavak. „A doktor úr azt kérdezte, miért tetszik idegeskedni, stresszes lenni? Családi problémák? Nem lelkem – mondom. Az anyagiak. Mert tetszik látni, a napokban is a kisnyugdíjam huszonöt százalékát itt hagytam konzultációs díjként. A másik harmincat a laboratóriumi vizsgálatok vitték el. Mire ő csak jóságosan mosolygott… Most megint kifizetek tíz százalékot erre az újabb vizitre, a megmaradt harmincötből talán kifutja a gyógyszer. Igénybe vettem volna én az állami járóbeteg-rendelőintézetet is. De ott csak vár és vár az ember mindenütt és meg sem kérdezi senki, hova, mire. Ahhoz meg túl idős vagyok már, hogy ezt a kálváriát végigjárjam.”

Nem sokkal ezután egy kedves, halk szavú nővér beszólítja a nénit a kabinetbe, aki kisvártatva jön is kifelé, kezében a recepttel, majd a pénztárnál kicsengeti a múltkori konzultációs díj felét. Most csak ennyit vettek el – mondja kicsit még örvendezve is, hogy nem kellett kifizetnie a teljes tarifát.

Elnézem az elgyötört szemű aprócska idős hölgyet, meg a rendelés után éppen távozni készülő mosolygós szemű dokit, aki legújabb márkájú kocsijával stresszmentesen elhajt. Felteszem magamban a költői kérdést és elmélázom rajta: vajon mennyire lehet elszakadva a valóságtól egy olyan orvos, aki hasonló kérdésekkel traktálja a betegeit, és amelyekre tulajdonképpen választ sem vár. Nem lenne-e sokkal emberibb, ha idős betegeit úgy szabadítaná meg az egyhavi nyugdíjuktól, hogy megkíméli őket ezektől az idegesítő, stresszelő, mondhatni a cinizmus határát súroló kérdéseitől? A mai egészségügy üzletté való lezüllesztését és a kiszolgáltatott betegek kisemmizését hiába körítjük mosollyal, attól az még üzlet marad.

Sütő Éva