Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Mi váradiak…

Nem is tudom, milyenek vagyunk mi, váradiak! Talán kispolgárias, begyepesedett agyú, nosztalgikus, semmi újra, modernre nem reagáló kilencszázegynéhány esztendős őskövületek? Olyanok, akik itt vannak már a városalapító szent király, Szent László ideérkezése óta?

Nem tudom! De azt tudom, hogy ragaszkodunk életterünkhöz, jelképeinkhez, szokásainkhoz, városunkhoz. Mintha itt születtünk volna. De a valamilyen szeszélyes okból kifolyólag, vagy  csak úgy idehelyezett valaki, aki önhibáján kívül úgy megszerette ezt a várost, hogy nem tudja már itt hagyni, pedig ezer, jobbnál jobb oka lenne a távozásra, az is ezt érzi velünk együtt. Ezt a ragaszkodást. A régihez. A meghitt, bár az idők folyamán tőlünk, váradiaktól erőszakkal, álnokul elidegenített városhoz, ahol a váradi már nem érzi jól magát, ahol lassan behúzott nyakkal jár, félve beszélve anyanyelvét. De így éreznek a jó érzésű váradi románok is, akikkel együtt nőttünk fel, akikkel együtt szenvedtük végig a diktatúra sötét éveit, akik most értetlenül állnak és velünk nézik az átalakulást. Igen, a térről van szó barátaim,  a Szent László térről (mert nekünk az), vagy legyen Unirii, Malinovszkij, vagy Victoriei, ahogy tetszik. A térről, amely tér látta a köröskörül épülő templomok és paloták építését, látott piacot, látta Szent László barokk szobrát, de látta az újat, a méltóságteljest is, amely keletre nézett és harminc esztendeig vigyázta az általa alapított várost és lakóit. Látta a szobor talapzatán békésen szalonnázó vásárosokat, vagy alkalmi munkára várókat, de látta kávéházai teraszán Adyt, Bíró Lajost, és Nagy Endrét világot megváltani. A hallhatatlanok lépteinek koppanása rég elhalt, mikor egy új kor hajnalán, egy merészet álmodó polgármester átalakíttatta a teret. Neves építészt hozatott fővárosából, az építész tervei pedig valósággá váltak. Érdekes módon, az akkor élt váradiaknak az a felfordulás, átépítés is fájt. Tanúk erre az akkori újságlapok. Sokkal jobban megsiratták a rég élt váradiak, a régi poros, sátras, bódés piacteret, mint a frissen beköltözöttek, akinek semmit nem jelentett a múlt. De a legjobban szent királyuk költöztetését siratták meg. Mert a városalapítónak is mennie kellett. Isteni szerencse, hogy a római katolikus püspökség jogot formált a szobor tulajdonlására, így Szent László csendesen, a Rezidencia kertjébe költözött, a püspöki lak és a székesegyház elé.

mi varadiak 1

A tér pedig 1923- ban átesett a nagy átalakításon. Azóta váradiak ezrei, átutazók, turisták gyönyörködtek benne, valljuk be, nem is érdemtelenül. Megszámlálhatatlan randevú színhelye, ismerkedések és szakítások tere, nagymamák, papák és unokák nyári pihenőhelye, pletykás vének fóruma volt a tér. Ágyúcsövön csúszkáló, ostromot játszó kölykök ezreinek emlékében így maradt meg. Szobroknak, emlékműveknek adott helyet. Állt rajta Szent László régi szobra, 1738 -tól 1892-ig, aztán a Tóth István alkotta remekmívű bronzszobor 1923-ig, majd jött Ferdinánd király lovas szobra, de elkészült a másik királyszobor is, a Károly királyé, amit, mivel nem tetszett a királyi családnak, nem itt lepleztek le, hanem átszállítottak a Bunyitay- ligetbe.

mi varadiak 2

A hazatérés után, 1940 decemberétől a teret a turulmadaras Országzászló vigyázta. Tervben volt, az is maradt a Szent László szobor visszaállítása. Aztán jöttek a dicsőséges felszabadítók és az újabb fordulatig egy szovjet hősi emlékművet kapott a tér. A többit már tudjuk. Generációk nőttek fel a téren, váradiak ezrei vitték el a szívükben új hazába a tér képét, soha nem gondolva arra, kik és miért építették ilyenre, szépre, csúnyára, kinek milyenre. Nem is kellett ilyesmire gondolni. Hiszen egy tér állandó kell, legyen. Így gondoltuk. Most a buldózerek láttán, kicsit borsódzik az ember háta. Hiszen egy darab az életünkből… Kilencven év után újra átalakul a tér. Állítólag a tér középső része megmarad ilyennek. A szép mintájú oszlopok, a mintázott betonkerítés marad. Az ágyúk helye is ott marad talán. Jönnek új szobrok is. Bízzunk benne, hogy mi, váradi magyarok is kapunk egy szobrot. Ide a térre. Mert miénk is a tér. Az emberek, a váradiak emlékeznek. Egyesek elborzadva nézik a pusztulást, másoknak csak az átépítéssel járó kényelmetlenségek miatt fő a fejük. Mi, akiknek ez a tér volt a Város szíve, kicsit sajnálkozunk még. Kicsit siratjuk a teret és vele fiatalságunkat,  az elmúlt éveinket. Néhány hét múlva elvesződnek a képek, bizonytalanná válnak a pontok, amik egy-egy emlékképhez köthetők. Ha a bokrok és fák is eltűnnek, csak a nagy üresség marad. A mindennapok gondjai, problémái lassan elfeledtetik velünk is a történteket. Talán szép lesz az új, tágas autómentes agora. Mert az a terv, hogy az legyen. Köztér. Persze, mi váradiak, nem bízunk az ilyen dolgokban. Mi a jó, régi dolgokban bízunk. A régi tér, nevezzük Szent Lászlónak, Uniriinek eltűnik. De az emlékek megmaradnak. Amíg élünk.

Farkas László, Nagyvárad