Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (9.)

Apám hazatérése az orosz fogságból főleg feleségének jelentett igazán nagy örömöt, anyám örömkönnyekkel a szemében fogadta hazatérő férjét. Ezek után azt gondolhatjuk, hogy az apa biztosan megölelte, megcsókolta a rég nem látott, már „nagyra nőtt”, két virgonc gyerekét is. De nem úgy volt.

Mi, gyerekek, úgy pucoltunk a környékről, amikor megláttuk azt az „idegent” a tanyához közeledni, ahogy csak lehetett. Halványan még ma is emlékszem jöttére, Komlósi nagyapámmal kezet fogott, és mintha ismerősök lettek volna, elbeszélgettek. Az is rémlik, a nagyapa hogy bátorított bennünket: „gyertek ide, hazajött apátok, ne féljetek tőle, nem fog bántani senkit”. Mondogathatta, mi nem hittünk neki. Nekünk, gyerekeknek az az idegen csak egy bácsi volt, semmi több, és abból nem engedtünk. Fel nem foghattuk ésszel, hogy hazajött, számunkra a „hazajött” fogalma is ismeretlen volt. Az is biztos, hogy egy tavaszi vagy nyári időszak idején történt, mivel mi kint, a szabadban, a tanya körül játszadoztunk, kedvenc foglalatoskodásunkkal múlattuk az időt. És a nagyapa közelébe se mentünk, amíg ott volt az az idegen, alig győztük kivárni, hogy menjen már dolgára onnan. Még az anyámmal való örömkönnyes találkozásuk sem enyhített a kialakult helyzeten – a három lépés távolságot megtartottuk.

megvilagosodott

Időközben, már felnőtt fejjel többször elábrándoztam gondolataimban, hogyan alakulhatott ki az a vadóc, távolságtartó viselkedés, amely minket akkor jellemzett. A válaszom egyszerű: ott, a Csókáson ritkán láttunk civil embert, s ha arra vetődött valaki, nem volt hozzá bizalmunk, vad ismeretlennek találtuk, iszkoltunk a közeléből. A nagyapa volt minden mentsvárunk, egész lényünknek az oltalmazója. Mindennek dacára volt rá eset, hogy ő is megviccelt bennünket; akkoriban divatos volt a vállra akasztott bakó. Egyszer jött egy jó nagy bakós ember, már közel járt, mire észrevettem, azon nyomban el is szaladtam. Nagyapám meg csak úgy nevetett – biztatta azt az idegent: „fogja meg, kend, azt a gyereket, tegye a bakójába”. Más se kellett. Hát ilyen is volt, a szegény embernek is kijár egy kis szórakozás, hát a nagyapám sem volt elrontója.

Felvetődik a kérdés, mindemellett hogyan viseltük mi, gyerekek, a puskával közeledő katonák mindennapos jelenlétét a csókási gazdaságunkon. Megszoktuk őket. Végül ismerősök lettek, sohasem bántottak minket, sőt a vállukon hordott fegyverüket is valahányszor kíváncsian megszemlélhettük, mert érdekesnek találtuk. A negyvenes évek voltak azok, mikor még tartott a második világháború, és apám még odavolt orosz fogságban. Vele együtt Kötegyánból B. Szőke Ferencet is behívták, aki a Komlósi nagymama unokatestvére volt (mellékelt képünkön). Ferenc, mielőtt bevonult, csináltatott egy sisakos képet, amelyet a következő szöveggel hagyott szeretteinek emlékül: „Be kell vonulnom, hazámat kell védenem, ha elesek, emlékezzetek rám! Temessenek akár jeltelen sírba, én ott is védeni foglak titeket. Isten engem úgy segéljen!”

Nem esett el, de ő is orosz hadifogságba került. Szénbányába vitték kényszermunkára. Kemény, embertelen és egészségtelen körülmények között dolgozott sorstársaival együtt, akiket oda vittek, abba a szénporos bányába robotolni. B. Szőke Ferenc is csak akkor mondhatott búcsút annak az átkozott tárnának, amikor már látták, hogy menni is alig van ereje. Istennek hála, hazakerült, de gyógyíthatatlan kórral a tüdejében. Ferenc elmesélte: „Egészségtelen, szellőzetlen, szénporos levegőt voltunk kénytelenek szívni. Még azt sem mindig tudtuk, vajon mikor mehetünk egy kicsit a felszínre, tiszta levegőre. Ott nem volt pardon, dolgozni kellett, vájni a szenet szakadásig. Ha nem dolgozott az ember, akkor annál rosszabb volt, akkor még a felszínre sem engedtek bennünket. Kénytelenek voltunk alkalmazkodni, de így jobban is jártunk. Jobb volt szót fogadni.”

Szegény felesége örvendett is az ő hazajövetelének – de mit remélhetett? Ferenc gyógyíthatatlan kórral a tüdejében érkezett meg. Az egészségtelen, szellőzetlen szénbánya okozta megbetegedését. Felesége kitartóan ápolgatta, reménykedve, hátha kiheveri. Hosszú évekig ágyban fekvő beteg lett. Ehhez fűződik feledhetetlen, utolsó mondata feleséghez: „még egy kicsikét fordíts rajtam, még egy picikét…”, majd hamarosan kilehelte lelkét.

(Folytatása jövő pénteki lapszámunkban.)

Sára Péter