Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (7.)

Sorozatunk előző részeiben egy olyan tükörképet igyekeztünk nyújtani, amelyből világosan kitűnik, az olvasó egy hiteles kordokumentummal szembesül. A szerző családjának elbeszélései nyomán örökítette meg mindazokat az eseményeket, amelyeket arra érdemesnek ítélt.

Idézzük újból Komlósi Ilonkát, aki tizenkilenc éves korában, az 1940-es években szerelmes lett a határőr szolgálatát teljesítő, székely származású apámba. Egymásnál szebbet, jobbat el se tudtak képzelni: „Gyönyörű volt a világ, zöldebb a fű, mint bármikor, amelyben minden virág csak nekünk nyílott. Kékebb az ég, mint valaha, és a nap is sokkal szebben ragyogott, mint bármikor azelőtt”. A szerelmespár 1941 februárjában kézen fogva megjelent az anyakönyvi hivatalban, és a törvény előtt örök hűséget esküdött egymásnak (mellékelt képünkön). El sem tudták képzelni, hogy ők valaha is cserben hagynák egymást.

megvilagosodott 7

Hiába volt a Csókás pusztán is puskaporos a második világháború levegője: ropoghattak a fegyverek, jöhettek a tankok, a bombázó repülőgépek, a pusztán áthaladó harcoló vagy szökött katonák, az én anyám – mint vallotta – legszebb évei voltak azok. El nem tudta képzelni, hogy neki bármilyen baja eshetne abban a zűrzavaros világban, és szerencséjére semmi rossz nem is történt vele. Többször elmesélte, hogy gyalogosan vagy lóháton, a szélrózsa minden irányából érkeztek a Csókás pusztát is keresztbe-kasba átszelő idegen nyelvet beszélők; szerinte román, orosz és német katonák. Többek között két idegen katona látogatta meg a farmjukat: kézzel-lábbal mutogatva tudatták, hogy éhesek. Látták a baromfiudvarban a libákat, mutogatták, fogjanak belőlük, utána kiválasztották a legnagyobb fazekat, amelyben két libát meg kellett főzni nekik. Miután jóllaktak, kialudták magukat, másnap felkerekedtek, s eltűntek. Más alkalommal orosz katonák jöttek gyalogosan, lovakat kerestek, ahol találtak, azokat el is vitték.

Apám más típusú elbeszélő volt: katonai szolgálati idejéből olyan történéseket mesélt, amelyek általában a társaság csíntevéseit elevenítették fel. Egyszer a tisztjük – aki keze alatt voltak – néhányukat fácánvadászatra vitte „fegyverhordozónak”, meg arra, hogy a kilőtt madarakat számon tartsák, vigyázzanak rájuk. Általában a kakasok kerültek célkeresztbe, de akkor valahogy a puskacső elébe került egy fácántyúk is. A tiszt jól tudta, hogy lőtt egy tyúkot, de a katonák eldugták. Mivel nem tudtak elszámolni vele, olyan kelj, feküdjöt kellett levágniuk, hogy csurom vizesek lettek. De a tyúk csak nem került elő. Végül a tiszt otthagyta őket, a fácántyúk meg előkerült. Mit törődtek ők vele, fiatalok, virgoncok és életre valóak voltak. Könnyű volt a „rugójuk”, egy kis ugratás meg nem számított. Jót mulattak az eseten, büszkék voltak rá, hogy mégis ők kerültek ki győztesen.

Apám a legénykori élményeit is szívesen mesélte, amikor még otthon volt, Székelyföldön, a katonaság előtti „huncutságait” is kiteregette: Kettesben vagy hármasban, az éj leple alatt mentek portyázni. A falut jól ismerték, ahova „kirándultak”. Nyáron olyan helyeket céloztak meg, ahonnan különböző zöldséget vagy gyümölcsöt hoztak el. Azonban, ha a gazda észrevette az idegen betolakodókat a zöldségesében, hát rájuk uszította a kutyáit, amik jól megkergették a „díszes” társaságot. Máshol meg, ahol magára hagyták a házat, hát ők azt is felfedezték, meglátogatták, mit sem törődve azzal, hogy a bőrüket viszik a vásárra. Megvámolták az éléskamrát, egy cédulára meg ráírták: „jó volt, amit találtunk, jövőre is eljövünk, de egy kicsivel több cukorral készítsék, hogy ízesebb legyen a kompót”.

Hogy mindezekből mi volt igaz vagy mi nem, azt én megmondani nem tudhatom. Egy dolgot azonban állíthatok: az én apám olyan ember volt, aki szerette, ha a társaság középpontjában szerepelhet, és élvezte, ha ő mulattathatja a rá figyelőket. Kiváltképpen, ha olyan nő is tartózkodott körülötte, aki az ő fogára való, akkor főleg megcsillogtatta a bátorságát. Értett hozzá, általában olyan fehércselédeket szemelt ki magának, akiknek az urától nem féltette az irháját.

Mindezeknek a félrekacsintgatásoknak aztán a keserű levét idővel szegény édesanyám itta meg. Csak abban hibázott az anyám, hogy soká kapott észbe, amikor már túl késő volt.

(Folytatása jövő pénteki lapszámunkban.)

Sára Péter