Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (4.)

Amint láttuk előző részünkben; ifj. Szőke Sándor eléggé keserű tapasztalattal tért haza a bolsevikok hazájából. Arra a vidékre aztán többé egyáltalán nem fájt a foga. De mindezek után, vajon ifjú hősünknek elment a kedve, hogy idegen honban keressen új hazát? Bizony nem! Őt kemény fából készült bölcsőben ringatták! Az ő bocskorát folyton fűtötték: új terveket szövögetett, Amerika lett a lovaglópálcája.

megvilagosodott

Az a földgömb túlsó oldalán fekvő földrész nem hagyta nyugodni: „oda megy minden arra érdemes ember, aki az egyről a kettőre kíván jutni. Hát én meg miért ne próbálnám meg? Miért üljek itthon tétlenül a fenekemen?” – mondogatta. Hiába próbálták meggyőzni az itthoniak: „te, Sándor, hát mi sem halunk éhen, hát mit gondolsz te, hogy máshol kolbászból van a kerítés? A manna csak úgy ni, hull az égből, csak össze kell szedni?, a sok pénzt meg, csak úgy ni, össze kell gereblyézni?”. Nem, Sándor nem hallgatott senkire, vele nem lehetett bírni! Hiába próbálta őt meggyőzni az édesapa, az idős Szőke Sándor (mellékelt képünkön): ő rá sem hallgatott. Tőle bizony tanulhatott volna: példás családapa, világot látott, felvilágosult, okosan gazdálkodó, megbecsült polgár, igazi magyar ember volt, akit csak szeretni, becsülni lehetett. Tehát a mi „hősünk” hajlíthatatlan maradt: megbeszélte a dolgot ifjú feleségével; pénzzé tették kis vagyonkájukat, kézen fogták az alig néhány éves fiúcskájukat és hármasban elindultak: irány „a szebb jövőt ígérő Dél-Amerika”. S már indult is velük a hajó, a szépet, a jót ígérő új haza irányába.

Bizonyos idő teltével levelet hozott a kézbesítő, amelyet a brazíliai Sao Paulóban adtak postára. A messzi földön lehorgonyzott ifj. Szőke Sándor adott hírt magáról, amely sem túl derűs, sem valami lehangoló képet nem árult el az idegen földön fészket rakó, kis magyarországi faluból elszármazottakról. Az itthoniak sem valami szívet melengető, kedvező hírt könyvelhettek el a messzi földre szakadt családtagjukról. Válaszlevelükben meg is említették neki: „testvér, írjál már egy kis biztatóbbat is!” Mindent összevetve, Sándor aztán elárult annyit: „nehogy azt higgyétek, hogy itt, Brazíliában, a kávé hazájában csak úgy ni, porcelán csészében elébetek rakják a frissen főtt babkávét! Itt nem kényeztetik az ember fiát! Nem bizony, kedveseim! Gyárban, gépekkel dolgozom. Hajtás van itt a javából. Ki kell tegyél magadért, ha azt akarod, hogy megbecsüljenek! Be kell illeszkedni, különben kívül tágasabb!” – fejtegette válaszlevelében Sándor.

Újabb levelében aztán kénytelen-kelletlen, de eléggé szomorú eseményről számolt be: „kisfiúnk nem tudott beilleszkedni az itteni gyerekek közösségébe, szót sem tudott érteni velük, folyton verték. Megbetegedett és nem tudtuk megmenteni, belehalt. Feleségemet nagyon megviselte az elvesztése, ugyanúgy engemet is” – tudatta volt Sándor.

Mindezeket az anyai nagymamám, Mária elbeszélései nyomán vethettem papírra. Sokat emlegette az ő testvérbátyját, Sándort. Valahányszor felemlegette, midig úgy éreztem, hogy folyton haza várja az ő testvérét. Néha egy-két kicsordult könnycseppet is letörölt a szeme sarkából. Az idő teltével aztán nemhogy őt nem láthatta többé, de még a levelek is egyre ritkábban érkeztek. A történelmi sorscsapások következményeként beköszöntött a Trianon is, amely egyáltalán nem volt ínyére senki emberfiának a környéken. Utána meg a második világháború vésze, amely perzselte a mi Csókásunkat is. Kezdték szigorítani a Magyarország–Románia országhatár őrzését is, amely a mi Csókásunk és Kötegyán közé elválasztó-vonalként került. Tehát egyre körülményesebben lehetett „hazamenni” a csókási birtokról a kötegyáni faluba.

1940-et írtunk akkoriban, amikor az én édesanyám megismerkedett az édesapámmal, aki, mint határőr, katonai szolgálatát töltötte éppen azon a részen, ahol a Komlósi tanya állott a Csókás pusztán. Édesapám székely származású: pontosabban a Gyergyószentmiklóshoz tartozó Gyergyóalfaluból származott. A román hadseregbe sorozták be – mondanom is felesleges, hogy mint székely, kitűnően beszélte a magyar nyelvet. A Komlósi nagyapa tanyája meg éppen beleesett a kilométeres határzónába, amelyet a román határőröknek kötelező is volt ellenőrizniük. Hát éppen kapóra jött az én anyám, aki eladó lányként éppen megfelelt a csavaros eszű „székely-góbé” apámnak. Anyám kislányként ismerte meg a jóvágású határőrt. Romantikus érzelmekkel fűtött ismerkedésük szerelemmé fejlődött.

(Folytatása jövő pénteki lapszámunkban)

Sára Péter