Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (39.)

(folytatás előző pénteki lapunkból)

Szerény pályafutásom évei alatt sosem értettem, miért zavar egyeseket az, ha próbálom megmutatni képességeimet, hiszem jócskán közöltem olyan cikkeket is, amelyekben a szépre, a jóra, az értékesre is próbáltam rávilágítani. De azért mind a régebbi évtizedekben, mind napjainkban is akadnak ismerőseim, akik részéről kapok egy-egy elismerő töltetet. Hát ez töltött fel energiával a múltban és ad napjainkban is buzdítást a továbblépésre.

A Munkásélet 1978. december 8-i számában A művészet mindenkié? című jegyzetemben a nagyváradi Kádár Zoltán grafikusművész munkáira hívtam fel a figyelmet, aki Szalontán állítota ki alkotásait, melyeken keresztül az életünk szépségeire, valamint árnyoldalaira is rámutatott. „Ahány kép – annyi világ és annyi tanulság. Az élet bármilyen megpróbáltatások elé állít, nem szabad letörnünk, feladnunk a harcot – ezt sugallja a Fák című képe. Mindig meg kell keresnünk azt a reménysugarat, amiért élni érdemes. Mert: Az élet győz – hirdeti Kádár Zoltán egyik képe”.

Szintén a Munkáséletben, az 1979. március 30-i számában, Virág a gépen című jegyzetemben azt tettem szóvá, hogy a zajos, olajos, gépek kezelőjének figyelméből még arra is futja, hogy egy szál virággal tegye barátságosabbá, emberibbé munkahelye környezetét: „Emlékezetemet vallatom, vajon volt-e minden nap virág azon a gépen, amelyen a fiatal Lajos Ibolya és az idős Szilágyi László váltásban dolgozik. A lényeg nem ez, hanem az, hogy ők nem lelketlen acélkolosszusnak tekintik a gépüket. Sok virágot kívánunk nekik.”.

Ezek után tekintsünk egy olyan jegyzetem soraiba, amely szintén az említett szakszervezeti lapban 1981. február 13-án látott napvilágot Mindennapi kenyerünk címmel. „Bizony, bizony… a kenyér. Hányszor tapasztaltam kenyérvásárláskor, nem mindegy, milyent kapunk. Ne azt adja, kérem! A másikat! Az szebb, frissebb, ropogósabb! És mit látni ezek után például nálunk az üzemben? Vannak, akik ujjnyi vastagon hámozzák a kenyeret. Mellettem dolgozó kollégám egész szelet gyönyörű fehér kenyeret dob el tízóraizás után. Ez mind semmi – mondja Nagy Sándor és Varga Sándor, aki a fémforgács összegyűjtését és elszállítását végzik. Látnám csak azt, amikor a forgácsok közt rántott húsok, szalámik is akadnak. Nem hiszek a fülemnek, de a szememnek hinnem kell. Eltűnődöm.Autóalkatrész gyártó vállalat vagyunk. Dolgozóink között sok az érettségizett fiatal, de a veterán is. Bírálni tudunk, zúgolódni is. De még egyszer sem hallottam a kenyér becsületéről értekezni. Pedig megérdemelné. Ha valaki kikérné véleményemet, azt javasolnám, írjuk mindig csupa nagy betűvel: KENYÉR. Akkor talán jobban megbecsülnénk.”.

Hát így utólag átgondolván az akkori eseményeket, egyáltalán nem állíthatom, ha csupa nagybetűvel írtuk volna, lett volna-e hatása… Egyet biztosan állíthatok, az akkori „munkásosztály részéről” is bőven akadtak helyreigazítani való dolgok. Hát jómagam bizony, mindazokat is észrevettem… és mindezek után, a Munkásélet 1982. október 15-i száma Szalontai utánfutók címmel közölte utolsó, hozzájuk küldött jegyzetemet, amelyben nagyjából szóvá tettem a személygépkocsik után kapcsolható ötszáz kiló terhet szállító utánfutók jellemző tulajdonságait, melyeket gyártottunk.

megvilagosodott

Ezek után szünet, azt is mondhatnám „önkéntes száműzetésbe vonultam”: Ekkor elhatároztam, semmi több; hiába próbálgatott csábítani az „acélhegyű toll ördöge”, kész, ennyi volt, befejeztem. A szakszervezeti lap részéről ért csalódás, na meg a helyi Metalul vezetősége részéről is az állandó áskálódások szépen leállítottak. Hét év kényszerszünet után elérkezett 1989. december 22-i fordulat éve. Az egy eufórikusan, feledhetetlenül szép esemény volt. Határtalan felszabadulás érzése kerített egyeseket hatalmába; amikor meghallottuk annak a sorsfordító eseménynek a Nagyszalontára való begyűrűzését, hát kaptuk magunkat, irány a városunk, Nagyszalonta főtere. Ott már szép számú tömeg ünnepelte a diktátor bukását. A város munkahelyei leálltak, ünnepelték a forradalmat, az új idők beköszöntét. Ennek láttán felvettem a tollat, írtam a volt szakszervezeti lapnak, de ott is a változások szelei fújtak. A Munkáséletet az új, megjelenő Valóság című lap helyettesítette (mellékelve), amelyben a szalontai eseményekről írtam néhány gondolat erejéig. Ezek után aztán újraindultam, számomra mindenképpen egy új világ vette kezdetét.

Sára Péter

(folytatjuk)