Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (38.)

(folytatás előző pénteki lapszámunkból)

Arra a kérdésre, hogy: „Ma sem írhatunk, alkothatunk nyugodtan?” kérdésre higgadt, tiszta lelkiismerettel válaszolom, jómagam kihasználom az alkalmat, élek a lehetőséggel, megörökítem mindazt, amit arra érdemesnek tartok. A kérdés csak az, tudja-e az ember, meddig mehet el… Alig néhány évvel ezelőtt, hajdúvárosunk egyik tekintélyes elöljárója azzal próbált rám ijeszteni: „Péter, olyan becsületsértési pert fogunk a nyakadba akasztani, amelynek költségeire a házad is rá fog menni!” „Nana” – válaszoltam neki: „Nem eszik olyan forrón azt a kását, mint ahogy főzik”. A hasonló fenyegetéseket már rég megszoktam, éppen eleget voltam számon tartva, amikor még a Munkásélettel levelezgettem. Hadd idézzek hát néhány gondolat erejéig abból az időből napvilágot látott cikkekből: A Munkáséletben 1976. július 2-án, Sára Péter, Szalonta aláírással látott napvilágot a Virágillat vagy benzinszag? című jegyzetem: „Szalontán mindenki jól ismeri a volt Kertész bolt közelében található néhány hektárnyi térséget. Hosszú időn át csupán fű nőtt ezen a sivár területen. Adott pillanatban viszont a helyi szervek egy szép parkot varázsoltak ide. A díszes betonkerítés, a fásítás, a virágok kellemes látványt nyújtottak. Még a múlt évben is gyönyörködhetett itt bárki e szép parkban. De ma már más a kép. Az egykori parknak már csak az emléke él. A virágok eltűntek, ellenben az egyik részében hatalmas tartályok »díszítik« a teret. Egyesek szerint üzemanyag lerakat fog itt létesülni. Tehát virágillat helyett motorina, olaj, vagy benzinszagot fogunk nemsokára szívni. De csordalegelőként is lehet hasznosítani a parkot. A természet jóvoltából kövér fű nő itt a virág helyett, amelyet a város tehenesgazdái ki is használnak, alkalomadtán jól meglegeltetik itt a teheneiket.

Vajon a városgazdák nem tudnák visszaadni ezt a szép parkot eredeti rendeltetésének?”.

Ezután jöjjön egy olyan jegyzetem, amely a bátorság, a gerincesség, a kiállás mellett foglal állást; a Munkásélet 1978. szeptember 22-i számában jelent meg. Íme egy részlete: „Ha valaki érzi, tudja, hogy igaza van, miért kell elbújni? Munkaközösségére is káros lehet ez a magatartás. Olyan az, amikor a munkahelyen »szarka« van a közösségben s találgatják, vajon ki lehet az, miközben ártatlan emberek is gyanúba jöhetnek.

Saját bőrömön tapasztaltam, hogy az sem könnyű dolog, ha az ember nyilvánosság előtt kritizál. De nem is olyan égetős, mint attól sokan félnek. Legyen az embernek igaza, s adja azt elő őszintén, nyíltan. Ha pedig bizonyítania kell, hát tudja azt is, mert az a fő támasza. (…)  Ne hagyjuk az igazunkat és ne bújjunk el, mert azzal csak veszíteni fogunk mi is, meg a társadalom is!”

Ezután következzen a Munkásélet 1978. november 17-i számából a Tízórai című jegyzetem: „Milyen változatos, színes és gazdag lehet egy tízórai szünet, amely állhat 15–20 vagy 25 percből! Valamiért mindig várjuk ezt a szünetet, hogy a megszólaló csengő szavára leálljanak az üzem összes gépei, s egy világ átadhassa helyét egy másik világnak. És milyen kíméletlenül rohan ilyenkor az idő, s mégis mi mindenre jut belőle. Szenvedélyes vita egy futballmérkőzésről, egy társadalmi ankétról, az esti tévéfilmről. Közben a vidáman pattogó szabadtűznél sül a nyársra húzott szalonna. Felszabadult és gátlástalan minden emberi lélek és gondolkodás. Nincs lámpaláz, mindenki közbeszólhat, amellyel ott helyben rögtön egyetért vagy megmosolyog a társaság. Aztán vége, a csengő felállásra szólít, újból a gépek mellé állunk azzal az érzéssel, hogy ez a tízórai sem suhant el felettünk nyomtalanul.”

megvilagosodott

Az érettségi bizonyítványom megszerzése után se „nyalizgattam” soha, valami könnyebb állásért, megmaradtam egyszerű, „szakképzetlen munkásnak” a szalontai Metalulnál. Aztán az 1970-es évek vége felé a vállalat beindított egy tíz hónapos eszterga-tanfolyamot. Erre aztán jómagam is jelentkeztem, amelyet sikeresen elvégeztem (mellékelve bizonyítványom). Gondom a tanfolyammal nem volt, tanulni csak éppen annyit tanultam, hogy mégis tudjak valamit a vizsgán. A vállalatnál kialakult viszonyom a vezetőséggel egyáltalán nem ambicionált, jegyzeteim miatt mindig szálka voltam a szemükben. Hiába voltam csak egyszerű levelező a szakszervezeti lapnál, volt rá eset, amikor a szekciós behívott az irodájába, ahol körmönfont gáncsoskodásaival próbált lefegyverezni.

Sára Péter

(folytatjuk)