Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (35.)

(folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Új munkahelyemen, az iparban, a kalapácsnyél-készítőknél első lépéseimben természetesen a legegyszerűbb munkákkal bíztak meg, amely anyagmozgatás vagy kézaljadogatásból állt. Igyekeztem bizonyítani, mert miután látták, hogy több is kitelik belőlem, „lépegethettem előrébb”. Néhány hét múlva már a csiszolóknál tartottam, ahol jól begyakorolt mesterfogások „ellopásában” állt a szakma igazi elsajátítása. Erre mondták, hogy „a szakmát tudni kell ellopni, ha azt igazán meg akarod tanulni!”

A munkamorál területén azonban mindig sántított valami, amely nemcsak engemet, hanem olykor a nálamnál jóval tapasztaltabb szakembereket is elkeserítette. Már több mint egy éve csiszoltam a kalapácsnyeleket, amikor a minőségellenőr kezdett „rám szállni”. Mondtam neki, hagyjon fel a kifogásaival, értse meg, növelni kell a darabszámot, mert égetően szükségem van a pénzre. Ő azonban nem tágított. Elhatároztam, bármi történjen, itt egyikőnk meg fog hátrálni! Jobb kezem ökölbe szorításából világosan látta, komolyodik az álláspontom, után egyenesen a vállalat igazgatói irodájában kötöttünk ki. Azonnali felmondásomat kérték, amire határozottan válaszoltam: abból semmi nem lesz. Amennyiben helyesnek látják, hát bontsák fel ők a munkaszerződésemet, de abban az esetben reklamálni fogok a felsőbb szerveknél. Végül büntetésként áthelyeztek a vállalat lakatosrészlegének műhelyébe, kisegítőnek. Ennél jobb döntést el sem tudtam képzelni, hiszen éppen a fémmegmunkálás volt az igazi területem.

Beilleszkedésemben is szerencsésnek mondhattam magamat, olyan szakember mellé kerültem, aki segítségemre vált. Már az első napon azt is megsúgta egyik új munkatársam, „vigyázz, be ne dőlj a mesterünk hangoskodásának, csak a száját járatja, máskülönben jó szaki”. Közben a lakatosmesterség számos ágaiban vizsgáztattak. Titokban remélték, csődöt fogok vallani, de azoknak az egyszerű fogásokat, amelyeknek meg kellett felelnem, már rutinból ismertem. Meg is jegyezte a munkavezetőm: „Te, Péter, ha így bizonyítasz, hát még viheted is valamire nálunk!”. Az idő múlásával egyre tisztábban láttam, új helyemen sem megy minden gördülékenyen, mindinkább a közömbösség fogalma kezdett gyökeret verni munkaközösségünkben. A kialakult jelenség mindegyre foglalkoztatott. Időközben megismertem a Romániai Szakszervezetek Általános Szövetségének hetilapját, a Munkáséletet, melynek fejlécét mellékelem.

megvilagosodott 35

Az újság olvasása azt sugallta, észrevételeivel bárki az újság szerkesztőségéhez fordulhat. Éltem a kínálkozó lehetőséggel, a Munkásélet 1973. szeptember 7-ei számában Igazságosan, tárgyilagosan címmel leközölték első jegyzetemet, amely akkor még „Sáva Péter” néven, a „szalontai helyiipari vállalat dolgozója” aláírással látott napvilágot. Az alábbiakban ebből a cikkből idézek.

„Sok mindentől függ, hogy mi történik a csoportgyűlések nyomán. Véleményem szerint a kérdéskomplexum alapeleme: mi történik a csoportgyűléseken? Hozzászólnak-e az emberek a felvetett problémákhoz, mindenki megvan-e győződve róla, hogy a maga módján hozzájárulhat a kérdések megoldásához, egyáltalán, érdemesnek tartja-e hogy bekapcsolódjon a vitába?

Előfordul, hogy egyesek – hacsak tehetik – „meglépnek” a gyűlésekről. Pedig lenne problémájuk bőven, amit szóvá tehetnének, mégis… A közömbösek kategóriájába sorolnám ezeket a dolgozókat. S máris hozzáfűzöm, az elközömbösödésért nemcsak ők a hibásak. Elég egy apró-cseprő ügy, melyet a vezető beosztásúak nem mérlegelnek kellő alapossággal, s ez máris negatívan befolyásolja a dolgozót. Én is voltam így. Mintegy három évvel ezelőtt, szankcióként három hónapig áthelyeztek egy másik részlegre. Igazságtalan volt a döntés, amit jól tudott a mesterem is. A három hónap leteltével várta, hogy visszamenjek hozzá. Hiába várt, nem tudtam megbocsátani neki, hogy nem állt mellém igazságom megvédéséért.

Persze, sok esetben hibás a munkás is. De ha a főnök tapintatlanul lép fel, s az eset súlyosságát felületesen mérlegelve túl erélyes döntést hoz – tapintatlansága megrontja a dolgozó véleményét főnökéről. Így alakul ki egy bizonyos atmoszféra, amelyben a munkás hovatovább nem vár semmit feletteseitől, zárkózott lesz, úgy érzi, véleményére amúgy sincs szükség. Tehát hallgat a gyűléseken. Konklúzióként: bánjunk igazságosan az emberrel”.

Íme, így láttam, írtam meg egykoron első lépésként „munkáséletünket”, amelyet napvilágra is hoztak.

(folytatása jövő pénteki lapszámunkban)

Sára Péter