Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (34.)

(folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Felszínesen vettem Csete Gyuri munkatársam írói képességét, de szabadulni a gondolattól azért mégsem tudtam, egyre inkább úgy éreztem, hogy Gyurinak sikerült „betennie a bogarat a fülembe”. A józan ítélőképességemet azért mégsem vehette el, jól tudtam, hogy igyekeznem, tanulnom kell, az iskolát mindenképpen el kell végeznem, legalább az érettségi megszerzése lett a célkitűzésem.

 Üzemi munkásként az új, szalontai ház előtt

Üzemi munkásként az új, szalontai ház előtt

Elindultam hát ezen az úton, és utána nem volt megállás. Ráadásul huszonkét éves koromban még meg is nősültem. Anyámat vettem példaképül, ő szerette az apámat. Szentül hittem, engem is szeretni fog a feleségem. Azt utólag sem állíthatom, hogy nem szeretett; csak hát ő azt a délibábos leányálmot ringatta, hogy „az én fiatal férjem dolgozik a téeszben, és gond nélkül fogunk élni”. Hiába próbáltam meggyőzni: „Nézd, anyukám, nekem képességeim vannak, hadd végezzem el az iskoláimat, helyezkedjem el az iparban, tanuljak valami szakmát. Értsd meg, semmiképpen nem akarok ebben a kolhozban maradni, nem és nem”. Közben megszületett a kisfiunk, ekkorra már jól elmérgesedett a kapcsolatunk. Amikor láttam, hogy ez így nem mehet tovább, különváltunk.

Mindezek után kellett igazán a sarkamra állnom. A tanulásomat nemhogy segítette volna valaki, akitől remélhettem volna, hanem még gyerektartást is kellett fizetnem. Hát fizettem. Mondogatta is szegény anyám: „Mi a csodáért kellett neked ilyen hamar asszony?”. De ő azért mellém állt, ott segített, ahol tudott. Néhány év múlva megemlítettem anyámnak: „Mikor vesszük a házat Szalontán?”. Mindketten jól tudtuk, a tanyán csak pár évet maradunk, a város a megoldás. Kis gondolkodás után azt mondta: „Ha tudsz valahol valami nekünk valót, hát vegyük!”. Volt, így meg is vettük. Ez már az 1960-as évek végén volt, éppen szilveszter előtt. Mondtam is magamban: „Ennyi volt, te kolhozi élet, Isten veled!” – és irány az ipar.

Addigra már elvégeztem a nyolc osztályt. Felvételit kértem a szalontai Metalulhoz, szerencsém volt, fel is vettek. A faszekcióra, a kalapácsnyél-készítőkhöz kerültem. Ott dolgozott Gábor Ferenc (1923–2006), ő engem nem, de én őt azonnal felismertem. Aztán a kalapácsnyelek csiszolása közben jól meghánytuk-vetettük a dolgokat. Kezdetben Gábor igyekezett mindenki bizalmába férkőzni, mindenről volt véleménye, de azt már nehezen tűrte, ha ellentmondtak neki. Mi is jól kijöttünk egymással egy ideig, de, amikor már folyton „szekuzott”, meghallgattam ugyan, de nem kedveltem. Mert hát őt „megbízták” – nyomatékosította, besúgónak akarták minden áron beszervezni, de ő nem állt kötélnek – panaszolta, meg, hogy feldúlták az életét és így tovább. Próbáltam meggyőzni, nekem nincs ilyen gondom a hatósággal: „Én éppen most végzem az iskoláimat magánúton, lehetőségem van az önképzésre, nekem másként fest a mostani hatalom” – próbáltam magyarázni neki, hiába. Viszont 1967-ben kiadták a Nyári nap című verseskötetét, amelynek hangneme teljesen ellentmondott az akkori véleményének. Bizonyítékként egy részlet a Tájak fölött című verséből: „Sokfele jártam mostanában, / sok kis falun meg városon. / Emitt a pezsdülést csodáltam, / ott a derűt az arcokon. / Itt blokkok épülnek, ott gyárak, / utak meg olajvezeték, / este neonok fénye árad, / és elmenekül a sötét. / Vidám építők fütyörésznek / az állás emeletein, / a tájak fölött száll az ének. – / Hej, ha ezt hallaná Lenin!”. / Vágyom bolyongani mostanában, / máris mennék, ha megjövök, / hogy újra, újra, újra lássam / a friss jelenben a jövőt!”.

Vita vitát követett, az egyik ellensége például a fejéhez vágta Gábornak az említett költeményét, amelyben a kommunista eszméket dicsőíti, aztán jól össze is balhéztak. Én mai fejjel az akkori eseményeket úgy ítélem meg, hogy bármikor a „tükörbe nézhessek” azután, amit leírok vagy mondok róla. Nem akarom Gábor Ferencet isteníteni, de pálcát törni sem kívánok felette. Annyi biztos, hogy öntörvényűsége mindig mérsékletre intett. Hamar ki lehetett őt hozni a sodrából, olyankor késhegyig menő viták zárták a vele elkezdett eszmecserét. Közös munkahelyünkön is gyakran felidegesítették, fiatal srácok olyanokkal húzták fel, hogy „Feri bácsi, maga jó pénz-költő!”. Ebből aztán olyan balhé lett, amelynek elsimítására Bagosi Attila főmérnök segítségét kellett igénybe venni. Az új munkahelyemen, alig néhány hét elteltével arra eszméltem, hogy olyan környezetbe kerültem, ahol tanácsos az embernek összeszednie a sütnivalóját.

(folytatása jövő pénteki lapszámunkban)

 Sára Péter