Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (33.)

(folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Mindent összegezve elmondhatjuk, bármilyen is volt az a bizonyos kollektivista élet, de zajlott: hadd idézzek záróképül még belőle egy-két visszapillantást, amely olykor a vezetőség részéről bölcs megoldást, leleményességet is tartalmazott. Mint bárhol a világon, hát köztünk is voltak olyan téesz-tagok, akik nehezen vagy egyáltalán „nem fértek össze egy csárdában” a többiekkel. A munkavezető leleményességén, határozottságán, tekintélyén sok múlott! Jól kellett ismernie a tagok egymáshoz való viszonyulását. Az egymásra „morgókat”, olyan munkára osztotta, ahol elkerülhetetlen volt a megértő szóváltás. Visszautasítani a munkát sosem volt tanácsos. Aki okoskodott, ráfizetett!

megvilagosodott

Jómagam is tapasztaltam, milyen kellemetlen „túl okosokkal” együttműködni, és milyen azzal, akit szelídségéről közismerten kedvelünk: Csete György, egykori munkatársamat említem, néhány évvel volt fiatalabb nálam. Soha egyetlen szóváltásunk sem akadt, mint tanyaszomszédok is jól kijöttünk egymással. Néhanapján elpanaszolta botrányait, amit igyekezett kiírni magából. Főleg versírás volt a kedvenc területe. Azt mondta egy szép napon; Péter, gyere az irodalmi körbe. Igencsak furcsán néztem rá, kis gondolkodás után rá is kérdeztem. Miről beszélsz haver? Készséggel tájékoztatott; a városban Szalontán a Csonka torony udvarában tartják. Hagytam magam rábeszélni, tudtam, nem hazudozós, van hitele a szavának. Tőle hallottam Bonczos István íróról, meg Nagy Ilona írónőről. Elragadtatással mesélt a Bonczos házaspárról, meg, hogy micsoda írói titkokat árult el neki a Pista bácsi: „Ha az ember hall egy kis tűzről valami érdekeset, akkor azt ki kell kerekíteni, abból egy jó nagy tüzet kell gerjeszteni, lebilincselővé kell tenni és így tovább” – magyarázta Gyuri. Eljött a nap és a Csete Gyurival kerékpárra ültünk, a tanyáról bekarikáztunk a Csonkatorony udvarába. Dánielisz Endre tanár, az akkori Arany János Irodalmi Kör titkára fogadott: Azonnal meg is kérdezte, kit tisztelhet személyemben, és főleg az érdekelte, mi a végzettségem. Amikor meghallotta, hogy „csak” kollektivista vagyok, az neki nagyon elég is volt. Akárhányszor elmentünk még az irodalmi köri ülésekre, a világ kincséért sem kérdezte volna meg, hát van-e valami próbálkozás vagy afféle. Gyurit már ismerte, hát őt sem kényeztette el senki a körben. Gyuri aztán panaszkodott is; „Akárhogy igyekszem, kutyába se vesznek!” – fakadt ki olykor keserűen.

Az irodalmi kör üléseit a Csonka torony tövében található irodában tartották. Az ajtóval szemközt a falra, szép nagy olvasható betűkkel volt felírva: „Költő az legyen, mi népe – Mert kivágyni: kész halál”. Elolvastam, meg megint elolvastam, de a jó Istennek sem tudtam a szöveg értelmét megérteni. A „halál” betette az ajtót. Majd megtudtam, hogy az idézet Arany János Kozmopolita című költeményéből való, és úgy ahogy a szöveggel is megbékültem. Közben beindult az ülés, az akkori Gábor Ferencet (1923 – 2006), az ő egyik költeményét kritizálták kíméletlenül. Addig csak hallottam Gáborról, de ott aztán jól megnéztem magamnak. Körme szakadtáig védte a maga igazát. Ellentmondást nem tűrően érvelt. Úgy összecsaptak az indulatok az ülésen, hogy nekem minduntalan az járt az eszemben, ha az írók ilyen harcias alakok és így meg kell küzdeni, harcolni, akkor én nemhogy író nem leszek, de még egy huncut sort sem fogok leírni az életemben soha. Aztán anno, Gábor Ferenccel összeismerkedtünk: mellékelt fotónkon vele pózolunk, balról ő látható, jobbról pedig e sorok írója fekete hajjal, körülbelül negyven évvel ezelőtti készült képen.

Visszatérve Csete Gyurira, hát ő vele meg szóba se álltak, ő egy naivan jóindulatú emberke volt. Neki köszönhetem, hogy elvitt az irodalmi körbe, és kóstolót kaphattam az írói életből – nála nélkül talán soha nem fanyalodtam volna írásra. Az alábbiakban hálából, Csete Györgytől, hadd álljon itt egy olyan költeménye, amely anno nyomtatásban, egy antológiában is napvilágot látott 1978-ban: „Libapásztor öregasszony” címmel. „Megy az öregasszony, / előre billegeti magát, mint a gólya, / ott járja az eret / ahol tükrösebb a rét zsombékja: / Száz méterre sem hagyja el a falut, / szeme az eperfa mellől / kísérgeti a libákat. / Feléjük megy, meg vissza, / rövidíti hosszabbítja útját. / Ha megunja magát újra kezdi, / meg – meglépi a legelőt, / a hatalmas libafalka közül / már a mennykő sem kergeti ki. / Ott van velük minden időben, / de azért le nem ülne. / Akár a juhász, ráakasztja karját / a botja nyelére, / földbe szúrja árnyékát a vége, / mint egy irhát / belerejti magát a mező sok repedésébe”.

Sára Péter

(folytatjuk)

 

 

Képsz. Gábor Ferenc és Sára Péter