Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (31.)

(folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

 

Tizenéves srác koromban hallottam: „A búzának háromszor kell megérnie, egyszer a lábán, aztán a keresztben, harmadszorra pedig az asztagban”. Miután elcsépelték, az ilyen búzaszem acélos keménységűre érett. Az abból őrölt kenyérlisztből kitűnő minőségű házikenyeret lehetett sütni, amivel az én családomban is éltünk. Mindig nagy figyelmet szenteltünk az évi kenyérnekvaló termesztésére, annak aratására meg még inkább.

Amikor vége lett a betakarításának, azt családi körben megünnepeltük, néha a jó szomszédokkal együtt. Az ünnepélyes ebéd elfogyasztását megelőzően dukált a jó minőségű szilvórium, mely után jöhetett a forró baromfihúsleves, aztán a paradicsomból vagy gyümölcsökből készült mártás, az elengedhetetlen sültek, mellé a frissen sütött bejgli. A házigazda – az elvárásnak megfelelően – az aratást záró ünnepségen sört vagy bort is felszolgált, így a közös vacsorán valaki mindig nótázni kezdett, olykor táncra is perdültek a vendégek.

Azonban nem mindegyik vímeri gazda engedhette meg magának, hogy házigazda legyen egy ilyen eseményen. Ismertem olyan családokat, ahol a gazdasszony vágyakozva panaszolta: „Istenem, csak egyszer lakhatnék jól búzából sütött fehér kenyérrel!” De olyan eseménynek is szemtanúja voltam a kollektivizálás előtti években, amikor cséplés után a háziasszony magába roskadva sírdogált: „Istenem, megint nem maradt meg az éves kenyérnekvaló készlet, mivel fogom etetni a gyerekeimet?”

Cséplőmunkára osztott csapat egy búzaasztag tövében

Cséplőmunkára osztott csapat egy búzaasztag tövében

A traktor hajtotta cséplőgépen dolgozni megtiszteltetést és büszkeséget jelentett. Egész emberes munka volt, ott nem volt helye a lazsálásnak. Aki életében cséplőgépen dolgozott, az megtanulta, mi az „élet”, a helytállás. Amikor az augusztusi nap „megállt” az égen, egy szikra szellő sem fújdogált, az ember meztelen felsőtestén ujjnyi vastagon megült a cséplőgép által gerjesztett por. Megtanultuk, hogy nem szabad vakarózni, azonban ha leállt a munka, azonnal le kellett mosakodnunk, megfürdenünk – ha egyáltalán volt, hol vagy miből… Nagy boldogságnak, felüdülésnek számított, ha letisztálkodhattunk. Megvacsoráztunk a frissen csépelt szalmakazlak tövében, utána mindenki készített magának egy kis alvóhelyet, hogy erőt gyűjthessen a másnapi újrakezdéshez. A hajnalhasadatkor felbúgott a cséplőgép, „Kévevágó, asztagos, / cseszhetnék a gépfaros! / Kivághatod a rezet, / eljárhatod a táncot!” – hangzott az ének, hiszen egyben volt a cséplőgépen dolgozók csoportja, mi nem jártunk haza minden ledolgozott nap végén. A nyolc, tíz kilométeres vagy még távolabbi út még kerékpárral is sok volt a hosszú nap után, arról nem is beszélve, hogy biciklije egy-két embernek, ha volt. Megszoktuk, hogy minden reggel a napfelkeltét a cséplőgép zaja köszöntötte. Az este közeledtével, naplemente után csak abban az esetben álltunk le, ha végeztünk a megkezdett asztaggal. Amikor naplemente után egy órán belül végeztünk a másikkal, a traktor reflektorfényében folyt a munka. A tikkasztó, katlanforróságú napokon még jól is jött az „éjszakai műszak”.

Nálunk nem volt olyan, aki ne bírta volna az iramot, ha mégis akadt, az már az első napokban kiesett. Mindenkinek megvolt a maga választott partnere, munkatársa, akivel zökkenőmentesen, egymást segítve dolgoztak a több hetes cséplőgépi munkában. A kemény együttlét összekovácsolt bennünket: „hozzávadultunk” az ott kialakult helyzethez. A többhetes, szalmakazlakban való alvás bőrünket is az alkalmazkodásra kényszerítette. Én több éven keresztül voltam cséplőgépen forgómunkás. Átéltem azt a világot, és ösztönzött, hogy megfeleltem.

Anyámról nem is beszélve: ő járt hozzám, a cséplőgépen dolgozó fiához. Naponként, kétnaponként hordta az otthoni ételt. Nélküle nem bírtam volna, hiszen tizenhat éves voltam akkor. De ő büszke volt rám, dicsekedett: „az én Péter fiam nem futamodott meg!” Megköszönöm a Mindenhatónak, hogy valóban kibírtam…

Sára Péter

 

(folytatása jövő pénteki lapszámunkban)