Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (28.)

(folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

 

Kollektivista közösségünket sohasem a búbánat jellemezte, de azt sem lehetett ránk mondani, hogy kimondottan csak derűsnek ítéltük meg a jelenünket és a jövőnket. Mi, fiatalok jól tudtuk, amennyiben eredményt kívánunk elérni, azért bizony tennünk is kell valamit.

Jámbor János munkatársam egy szép napon azzal állt elébem: „Péter, határoztam, elvégzem a még hiányzó elemi osztályaimat, azután folytatom a zenével”. Jánossal eléggé bizalmas kapcsolatban álltunk, ő határozott egyéniség volt, amit megmondott, arra mérget lehetett venni. Többek között aztán egyik legközelebbi beszélgetésünk alkalmával a szemembe nézett és ellentmondást nem tűrően feltette a kérdést: „Hát te magad mikor szándékozol lépni? Remélem, nem ebben a kolhozban kívánsz örökre maradni!”. „Amint ismersz – feleltem –, előbb össze kell szednem magamat, jól tudod, apám elhagyott bennünket, mely után, akár a templom egere, szinte semmi nélkül maradtunk szegény anyámmal.” Különben mi sorstársak voltunk Janival, ő az édesapját alig néhány évesen, betegség miatt veszítette el, míg nálunk lelépett a családfő. Aztán amikor már mint kollektivista, én is kicsikét összeszedtem magamat, anyagilag megálltam a lábamon, egy szép napon beiratkoztam a látogatás nélkülibe. Indultam az ötödik elemivel, mely után szépen folytattam, ahogy következett, a többivel. Bizony ám, milyen könnyű ezt most így leírni, de milyen erőpróba volt, a kitartás, a tanulás, a vizsgák… És mindezt magánúton, amelyik tantárggyal aztán nem bírtam, hát tanárt kellett fogadni, azt külön fizetni. Ne tudja azt a küzdelmet meg senki emberfia, amivel meg kellett birkózni. De azt a tudást, amit azáltal szerzett az ember, na meg a tapasztalat, hát az sem semmi volt ám.

megvilagosodott

Az évek szépen teltek, Jámbor barátom már Nagyváradot járta, hetente ingázott, gitáriskoláját végezte. Közben Molnár Mihály nótafával is szoros kapcsolatot ápolt. Mellékelt képünkön, Jámbor féloldalvást motorkerékpáron ülve azokból a dalokból válogatva próbál pengetni, amelyet Molnár kapott kézhez éppen az előző pillanatban. Jámbor nemcsak zenei téren, de a népdalok világában, azok előadásában, éneklésében is jeleskedett. Szép hanggal áldotta meg a Teremtő őt is, lakodalmak vagy szórakoztató összejövetelek alkalmával nemcsak gitárjátékával, hanem Molnárral karöltve énekhangjával is szórakoztatták a nagyérdeműt. Mindezen felül Molnár mint rangidős figyelemreméltó észrevételeivel tájékoztatott bennünket. Akkor már közismert volt az Illés együttes, Molnár meg szépen, mosolygósan kezdte dúdolni: „Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa, / Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra, / Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk, / Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk / Minden álmunk”.

Igen, ez a dal igyekezett felnyitni azok szemeit, akik még sötétségben tapogatóztak, rávilágított azokra a dolgokra, amelyek orvoslásért kiáltottak. Az új felé törekvő ifjúságnak már nem lehetett bemagyarázni akármilyen gyerekmesét. Mindez ékes bizonyítéka mindannak, hogy mi, vímeri ifjúság már egy felvilágosultabb szellemiséget birtokoltunk. Igyekeztünk befogadni az új irányzatot.

Mindezen években még mint téesztagok szerepeltünk, a búcsúintés, a kiszakadás a kollektívából majd később következett. A tanyasinak, akinek nem volt saját háza a városban, csakis a több kilométer távolságokban lévő tanyája maradt otthonául, ahonnan eljárogatott dolgozni a téeszbe. Maradt a 12 órás vagy annál jóval hosszabb naponkénti hajrá, melyet főleg kampányidőben lehúztunk. Hiába írtak mindazért dupla vagy akár tripla teljesítményt. Ott dolgozni, teljesíteni kellett, látástól vakulásig – ha meg akartunk élni, más választás, megoldás egyelőre nem maradt. Az biztos, hogy jól jött a kiadós kereset, de az a munkaviszony, a hajrá, a robotolás – attól már irtóztunk!

De nem mindegyik téeszes gondolkodott hasonlóan, mint mi, akadt közöttünk mindig „éhes” is. Az ők kipellengérezésére íródott a következő rigmus: „Szegény, csóró kolhozista, / az élete lótás-futás. / Egész napja a pontszerzés, / éjszakája csupa csőd lett. / Mindhiába próbálkozik, / csütörtököt mond a plajbász. / Lekonyulva, lejáratva / szégyent vallt a tekli-mekli”.

Minderre azt is mondhatom, mi, szűkebb közösségbeli fiatalok kikacagtuk azokat a telhetetlenségükről ismert sorstársakat, akik a legvégsőkig kihajtották magukat naponta. A mi nézőpontunkban nagy szerepet játszott a művelődési élet. Nagyra becsültük azokat a kollégáinkat, akik előrébb kívántak lépni…

Sára Péter

(folytatjuk)