Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (23.)

(folytatás előző heti lapszámunkból)

Éltük gazdálkodói életünket a Vímeri dűlői tanyánkon, tavasztól az ősz végéig nyomtuk a melót, törekedtünk, hogy legyen valamink, amit a tejbe aprítunk. A tél érkeztével azonban, amikor a télapó megrázta fehér szakállát, de ha nem, akkor is kezdődhettek a disznótorok, már akinek volt amit nemcsak oldalba vágnia, hanem levágnia is.

Ünnepnapoknak számított, ha a szegény gazdálkodó feltölthette éléskamráját, és az „állambácsival” szemben sem terhelte semmiféle beszolgáltatási kötelezettség. Ezek után jöhettek azok a nyugodt téli esték, amikor a fantáziával megáldott mesélők kedve is szárnyra kaphatott. Többek között az apám – akkor még köztünk volt – egyik érdekfeszítő, mesés elbeszélésére mindmáig élénken emlékszem: erdőn dolgoztak hármasban. Egy hatalmas fát kellett kiásniuk gyökerestől a földből. Egyszer csak egy kard markolatának körvonalai rajzolódtak ki előttük. A látvány nagy meglepetést jelentett számukra. Tudták, ez nagy szerencsét, ugyanakkor szerencsétlenséget is hozhat a fejükre. Tanácstalanságukban felkeresték a környék mindentudó öregjét, aki boszorkányos felkészültségéről is jeleskedett: „Nagy szerencsétek van atyámfiai, csak aztán el ne szalasszátok ám” – figyelmeztette őket a rangidős bölcs. Jól a fülünkbe rágta, tapintatosak, figyelmesek legyeek. Annak a kardnak a lefele nyúló hegye egy üstöt érint, amely tele van színarannyal. Nehogy idő előtt kihúzzátok, mert akkor elillan a kincs. Utána aztán bottal üthetitek a nyomát! Ássátok ki szépen körülötte a földet, és csak akkor próbáljátok kiemelni a karddal érintett tele üstöt, amikor az már majdnem magától kidől. Ígérték a szerencsét remélők, hogy ők aztán észnél lesznek. Lázasan ástak, már majdnem az üst aljáig értek, amikor egyikőjük nem bírta magát türtőztetni és hirtelen kirántotta a kardot. Hiába próbálkoztak az üst után ásni, elszalasztották. Apám esküdözött; ez az igaz történet velük esett meg. „Mintha ma is hallanám az üst tartalmának gyönyörűen szóló, csilingelő aranyainak tovatűnő hangját” – erősítette apám! Mellékelt képünk Bagosi Imre Tibor nagyszalontai képzőművész munkája.

megvilagosodott_Ust es kard rajz1(2)

Komlósi nagyapa többek között hitelesnek tűnő, igazi boszorkánymesékkel ámított bennünket, de mindegyikhez hozzátette, azokat hallomásból ismeri, de, hogy mennyit hitt el belőlük, azt már csak ő maga tudta. Elég az hozzá, olyan élethűen tudta előadni, hogy annak hatására engemet hol a libabőrös hidegrázásos félelem, máskor meg a nyavalyatörés környékezett. A boszorkányok seprűnyélen lovagolva, holdvilágos éjszakákon bizonyos helyeken találkoznak, örömtáncot járnak, közben megtanácskozzák, mikor melyik csavargó fiút vagy kicsapongó leányt félemlítsék, rontsák meg. Boszorkányos tudásuknak köszönhetően, hol fekete macska képében jelennek meg, de lóvá is változhatnak. Egy legényt gyakran, miután kedvesétől hazafelé igyekezett, egy lóboszorkány ijesztgette, s utána az árokba lökdöste. A fiút kiokosították, legyen egy kantár a keze ügyében, amikor a vágtató ló a közelébe kerül, vágja azt a fejéhez, azután megfoghatja, aztán üljön fel rá, menjen a kovácshoz és vasaltassa meg. Másnap híre ment az esetnek; az éjjel elkapták a vén boszorkány Julcsát, kezén lábán patkó van, aminek hírére lett nagy kacagás a faluban.

Nagyapám elmagyarázta, az ő fiatalkorában nagy divatját élték a boszorkánytörténetek. Minden oka bárkinek alapozva volt a tőlük való távolságtartásra, meg a félelemre is egyaránt. Egyik büszke legénytársuk azzal hencegett, ő bizony egyetlen boszorkánytól sem fél! Összebeszéltek a barátai: egyikőjük egy fehér lepedőt öltött magára, és egy világító tüzes taplóval a fogai között a sötét éjszakán elébe állott a bátor hősnek, aki ijedtében csak annyit tudott mondani, „Jaj istenem, mi lehet az?”

Egy másik legény bátrabbnak mutatkozott: bárhova ment, mindig vitt magával egy botot. Az egyik sötét estén útközben egy útonállót vélt látni, odaszólt neki, hát te ki vagy, mit akarsz? Semmi válasz. Még egyszer megismételte, semmi… Akkor aztán ütött is ám, csak azután eszmélt rá, hogy az útszélén álló, embermagasságú, zöldellő napraforgó-növénnyel viaskodott.

Eléggé fura, mulatságos dolgok történtek azon a mi tájainkon. Hogy mégse legyen egyhangú az embert körülvevő pusztai világ, hát a tréfás kedvűek kitaláltak valami mulatságosat. Hogy valóban léteztek-e boszorkányok, jómagam nem tudhatom. Egyet tudok, ha nem voltak, hát kitalálták őket. Vicces kedvemben egyszer megkérdeztem az öreg nagymamámat, hogyan is állunk azzal a boszorkányos dolgokkal?, amire ő: „Pucolj innen dolgodra, mert megseprűzlek!”

Sára Péter

(folytatjuk)