Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (22.)

(folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Apám távozása után szép lassan „nagyfiú” lettem, személyazonossági igazolványt szükségeltetett csináltatnom, amelyben nem kis meglepetésemre lakhelyül nem Vímert, hanem „Ferma Purcari”-t írtak. Anyám elmagyarázta: ez van, ezt kell szeressük… Romániában élünk, hivatalosan őt is az Ileana névvel „tisztelték meg” Ilona helyett. Éppen így lettem jómagam is Petrunak „keresztelve”, hiába voltam Péternek írva az eredeti anyakönyvi kivonatomban. De hiába neveztek át minket bárminek is, anyám mindenképpen Ilona, vagyis Ilonka néni maradt, éppen úgy jómagam is Péter maradtam, s kész… Csak éppen arra kellett figyelni, amikor hivatalos ügyeket intéztük, vagy történetesen román határőr igazoltatott; mert ők rendszerint kikérdeztek, hogy ki(k) vagyunk, hol lakunk, és így tovább. Ők pontosítottak, ellenőriztek, adatokat egyeztettek a kezükbe adott dokumentum nyomán. Lakhelyül még véletlenül sem használhattuk a Vímeri megnevezést –, abból bizony botrány kerekedhetett volna. Mi a magyar közegünkben sohasem mondtuk, hogy a Purkári dűlőben lakunk, az sértette volna a magyar ízlésünket, helyette a „Sziget” megnevezést használtuk. Elég az hozzá, egy időponton túl, ha már nem lehettünk hivatalosan vímeriek, akkor legyünk, és lettünk szigetiek! Annyit azonban megemlíthetek, a Vímeri dűlő sűrűn lakott tanyavilágáról volt nevezetes, éppen erre utal az új elnevezése, a Sziget. Különben sohasem csináltunk az ilyesmikből nagy dolgot. Voltak ennél ezerszer égetőbb gondjaink: fizetni kellett a kivetett adókat, meg annyi más természetbeli beszolgáltatást… Jómagam lassan, már-már felnőttnek érezhettem magamat, abban az embert próbáló világban, a kemény helyzet azonban mindinkább megedzett, sőt mi több; „gazdagnak” is érezhettem magamat, hiszen kerékpártulajdonos lettem. Néhanapján azért akadtak vele gondjaim: hol gumidefektek, máskor más meghibásodás keserítette napjaimat. Mindezek után szükségeltetett biciklihez való szerszámokat, alkatrészeket szereznem. Szép lassan megtanultam szerelni a járgányomat. A helyzet rákényszerített, szép lassan elvezetett a biciklijavítás tudományának a megszerzéséhez. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hol egyik, hol a másik szomszéd bízott meg a bringája javításával. Ez nagy élményt jelentett számomra, most már nemcsak a sajátomat voltam képes reparálni, hanem még pénzt is kerestem a gyorstalpaló tudományommal. A házunk előtt terasz húzódott, amelyet mi gangnak neveztünk. Ennek a nyitott résznek egy helyiségében rendezkedtem be, mint lakatos- és kerékpárjavító. Nagymamám figyelgetett, éppen egy felfordított biciklit szerelgettem, mire ő rákérdezett, „Hát annak a csikónak meg mi baja lett?” Hát sokat nyerített, s aztán bevérzett a torka – feleltem huncutul. „Hát annak a mütyürnek meg, amit félre tettél?” Az meg jó lesz a paszulylevesbe, vágtam rá kedélyesen. Na megállj, mondta, „Jössz te még az én boltomba.” – s azzal békén hagyott. Az udvarunkon a háztól tíz méterre állott a gémeskút, ahonnan naponta friss vizet lehetett húzni. Egyik nap kora reggel jön a szomszéd vízért. Szóba elegyedik a nagymamával s oda szúrja neki; „Aztán Mari néni, készített-e már valami finom villásreggelit az unokájának?” Hát már hogyne, válaszolta a nagymama: „Egyék srófot!”. „Hát mégsem úgy van az, azért csak szereti maga az unokáját, nemde?!” – így a szomszéd. „Igen, persze, szeretem, csak az ördög volt rossz, mert nem vitte el még kicsi korában!” – jött a válasz egy széles mosoly kíséretében. Hát ilyenformán múlattuk mi az időnket olykor, azon a Vímeri tanyánkon. Jómagam mindig kedveltem a nagymamát, gyakran vegyített egy kis humort a társalgásba, melybe jómagam is dobtam egy-egy lapáttal. Esetenként azért nekem is odamondogatott, de őrá haragudni sohasem lehetett. Szemrehányásaiból mindig kiérződött a szeretet, a törődés, az aggódás hangja.

megvilagosodott

Az évek teltével erősödött bennem a gépekhez való vonzódásom. Mindegyre elvágyódtam az egyszerűnek tűnő paraszti élettől. Éreztem a „vénáimat”, elhatároztam, ha beleszakadok is, de többre fogom vinni! Ötleteim voltak, mindjobban belejöttem a kerékpárjavítás fogásaiba is. A hatvanas években kezdett divatba jönni a biciklire szerelhető segédmotorok (dongók) divatja. Vásároltam egyet a szóban forgó dongó-motorokból. Szó se róla, a herkentyű nálam is makacskodott. Addig forgattam, toldozgattam, javítgattam a felszerelést, mire végül szuperált, éveken keresztül kifogástalanul működött. Mellékelt képünkön a motoros-járgányommal pózolok.

(folytatjuk)

Sára Péter