Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (20.)

(folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Apám távozása után, 1956 októberében robbant ki a magyarországi forradalom. Gyerekfejjel keveset értettem az egészből. Anyámtól csak annyit hallottam, ha győz a forradalom, akkor reménykedhetünk, annak hatására nálunk is felvirágzik a magángazdaság. Ellenkező esetben nem sok jóra számíthatunk – mondta anyám.

Egyik tanyaszomszédunk telepes rádiója szolgált tájékoztatóul, melynek köszönhetően információkkal lettünk ellátva. De bizony, eléggé bizonytalanok voltak azok az akkori magyarországi hírek. Minket elsősorban az érdekelt: „Győzzön a forradalom!”. Bizonyos idő eltelte után értesülhettünk a szomorú végkifejletről, melyet egyik bizalmas ismerősünk lehangolóan közölt velünk: „Sajnos, buktak!” Örökre bevésődött ez a kijelentése az emlékezetembe. A kedvezőtlen hír hallatán anyám semmit sem szólt. Bárhogyan is gondolok vissza az akkori szűkszavú tájékoztatóra, abban a néhány betűs mondatban minden benne volt: keserűség, tehetetlenség, kiábrándultság! Eléggé fiatalon éltem meg mindezeket, azonban komoly felkészítőként, intőként hatottak érzékeny lelkivilágomra. Közben nem volt olyan nap sem, amelyiken ne gondoltam volna apám távozására is. Emlékeim a Nagyszalontát Kötegyánnal összekötő vasútvonalhoz is fűződtek, melyen a második világháborút idéző tehervagonokkal volt teleszórva: öt, tíz vagy húszas csoportokban. Egy szép napon azonban, jött egy gőzmozdony a szalontai állomás felől, és ezeket a szétszórt vagonokat összeszedte. Mi gyerekek akkor kicsit sajnáltuk is ezt. Eltakarították a mi játszóterünket. Jól emlékszem, a vagonok padlózatán kiégett, jókora nagyságú lyukak éktelenkedtek. Mi ezeken keresztül bujkáltunk, bújócskát játszottunk. Aztán a vagonok után a vasútvonalat is felszedték. Amennyire jól emlékszem; a sínek oldalán diósgyőri felírat volt olvasható. Mindezek után még kietlenebbé vált a mi vasutunk. De ez sem maradt végleg sivár. Bizonyos évek múltán, Nagyszalontáról indulva új sínpárokat raktak le. Ahogy fektették le azokat, szép lassan jött rajtuk mindig előrébb a súlyos gőzmozdony, csakúgy ropogott a súlya alatt a zúzott kőtöltés. Elérkeztek Kötegyánig, összekötötték a vonalat, utána beindult a járat. Leginkább magában jött Szalonta felől a gőzmozdony, néhány óra múltán pedig hosszú tehervagonokat vontatva száguldott a szalontai állomás felé. Arról mit sem tudtunk, megrakodva honnan indultak, hova érkeztek. Erre aztán megszületett a mondás: „Tudjátok, idegen irányba indulva, megrakodva tehervagonokkal, a mozdony csak erőlködve, fújtatva indul, mindegyre ismétli: Hús, zsír… Hús zsír… De amikor már visszafele jön felénk az üres vagonokkal, könnyen robogva és mindegyre csúfosan mondogatja: Lófaszt nektek!… Lófaszt nektek!…”. Hát, hogy milyen rálátásból, indíttatásból született a tréfás megfogalmazás, azt magam sem tudhatom, egy biztos, jókat derültünk azon a kis vidámnak mondható szövegen. Elég az hozzá, az volt az a padlásleseprési időszak, amikor kifosztva a módosabb parasztgazdákat, kizsákmányoló kulákoknak lettek bélyegezve. A szegény proliréteg sorsán pedig a jegyrendszer bevezetésével próbáltak enyhíteni. Az egyszerű munkásember örült, ha olykor a több órás sorbaállás végén kaphatott valamit, amelyen életét tengette, annak meg még jobban, ha nem éppen az orra előtt fogyott el az élelmiszerkészlet.

Imre bácsi és Ilonka néni

Imre bácsi és Ilonka néni

A tanyánktól déli irányba tekintve, a sarkadi töltést érintve terült el a barmódi puszta, amelyet a második világháborút követően államosítottak. A területet rizsteleppé alakították: száz és száz hektárokon, vízzel telt parcellákban ringatózva növögetett a rizs növényzete. Annak érdekében, hogy minél jobb termést érhessenek el, a parcellákban termesztett rizst műtrágyázták. A tanyánktól háromszáz méternyi távolságban a töltés és vasútvonal mentén, a 25-ös őrház közelében barakkokat építettek, ott tárolták a rizstelep számára odahordott műtrágyát. Azokat a barakkokat őrizni is kellett. Egy kétszer két méteres alapterületű kis őrbódécskában húzta meg magát a barakkos Imre bácsinak nevezett barakkőr feleségével, Ilonka nénivel kettesben (mellékelt képünkön). Imre bácsi egy jóindulatú, de a nyakolajat (pálinkát) kedvelő, humoros vonásokkal megáldott szegény ember volt. Azonban a szomjas típusú szenvedélyéről nem tudott, nem volt hajlandó lemondani; „A vízből mindig tudta, mennyit igyon, de a pálinkából nem!” Ellenben az is érthető, ők ketten éjjel és nappal, hétköznap, vasárnap és ünnepnapokon állandóan a barakkokat őrizték, ott élték életüket. Hát néhanapján ki kellett rúgni a hámból, főleg Imre bácsi élt a lehetőséggel.

(folytatása jövő pénteki lapszámunkban)

Sára Péter