Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (2.)

Sorozatom első részében a természetre való rácsodálkozásommal, első lépéseim megtételével és nem utolsó sorban az anyai nagyapám, Komlósi István bemutatásával indítottam. Még ma is hálát érzek iránta, mert jóságos, szerető szívével örökre a lelkivilágomba zárta példamutató jellemét. Azt is mondhatom, hogy mint mesélőt, pontosabban fogalmazva mint elbeszélőt is kedveltem.

Megvilagosodott

Legényember korában a Csókás puszta mellett lévő Barmódon, a Szabadhegyi gazdaságában kocsisként szolgált. Értett a lóhoz. Szükség volt rá – mint elbeszélte, akadt a gazdaságban olyan ló is, amelyikkel, mint mondani szokás volt: „az istennek sem lehetett bírni!” „Hát az olyat, rám bízták” – magyarázta. A ménesben volt egy fekete paripa, amelyiket Mustangnak, sátáni lónak hívtak. „Azzal a sátánfajzattal te sem bírnál, István!” – mondták neki a kocsistársai. „Melyik lóval, te? – kérdezte vissza a nagyapám. – Na, hozzátok csak ide, fogjátok be a kocsiba!” Próbálták elindítani, de a Mustang meg se moccant. Ha megmozdult is, akkor jól tudták: elöl harap, hátul rúg. Komlósi nagyapám kézbe vettei gyeplőt és erélyesen odaszólt neki: „Gyí, te Sátán!” Erre megindult a ló, még ostor se kellett neki, csak úgy zörgött utána a szekér. Döbbenten nézték szolgatársai, majd az egyik megjegyezte: „István, ezt hogy csináltad? Neked ördögöd van?” „Semmi ördöngösség, komám – felelte nagyapám. – Érteni kell a lóhoz. Ennyi az egész.” A kutya pedig ott volt elásva, hogy amikor senki sem látta, hát kezelésbe lett véve a Sátán. Az idomító értette ám a módját; ha szép szóval nem ment a dolog, hát került jó lóhajtó ostor is a kézbe. Okos dolog az ám, a csontját nem töri, ha viszont jól „odakorcolnak” vele, akkor repedt, akár „lángolt” is a nyoma.

Aztán közbeszólt az első világháború, Komlósi Istvánt is behívták. Amikor aztán a keserves, viszontagságos, háborús események után hazakerült az orosz fogságból, az otthoniak azzal fogadták: „István, ne keresd a feleséged, mert meghalt.” A kegyetlen hír porig sújtóan hatott, majd összeszedte magát, és ezután vette feleségül az én anyai nagymamámat, aki Szőke Mária (képünkön) néven látta meg a napvilágot Kötegyánban. Essen hát néhány szó a Mária nagymamáról is, aki abban az időben hat osztályos végzettségével tekintélyes helyet foglalt el a családunkban.

Már iskolás voltam, amikor egy szép tavaszi napon azzal a kérdéssel fordult felém: „hát aztán, te nagy legény, meg tudnád-e nekem mondani, hogy milyen nap van ma? Mit tanultok ti az iskolában, ha még ennyit sem tudtok?” Majd, elmondta: március 15-e van és hogy az tulajdonképpen mit is jelent. „Hát a tanító néni nem súgta meg nektek?” – kérdezte, és közben hamiskásan kacsintott, a mutató ujját a szájához emelte, ami azt jelentette, hogy csitt. Ezt tudtuk, ez azt jelentette, hogy csak egymás közt. És elkezdte: „Kossuth Lajos íródeák. / Nem kell neki gyertyavilág. /Megírja ő a levelet. / A ragyogó csillag mellett. / Éljen a magyar szabadság! / Éljen a haza”. Mondanom is felesleges, ő tőle hallottam életemben először a többi közismert Kossuth-nótát is.

Tehát a nagymama Kossuthtal szerzett igazán nagy tekintélyt előttem; egyszer-kétszer el is dúdolta, és máris belém rögződött az a hazafias érzelem, ami vagy bele oltódik az ember lelkületébe, vagy sehogy sem, de ez esetben tegyük hozzá bátran: ez bizony elégé nagy szellemi veszteséget jelent!

Mindezek után essen szó a vidám estékről is, amelyek ott a tanyavilágban, az est érkeztével a tisztára törölt petróleumlámpa fényénél vette kezdetét. Abban a világban a hosszú téli esték kártyázással, esetleg meséléssel teltek, az asszonyok, a lányok falvédővarrással vagy fonással szorgalmatoskodtak. Azok a családi gazdaságok, ahol adtak magukra, jól gazdálkodtak, ott volt disznóölés a téli hónapokban. Ha szőlőtermesztéssel is foglalkoztak, akkor lett bor is a hordóban. De a finom, szíverősítő szilvórium készítéséhez is értettek – már, ahol. Szép lassan eljött a karácsony, vele a Jézuska is. A kisebb gyerekek ámulására fehér lepelbe öltözve bekopogott a Jézuska, magával cipelvén a gyönyörűen feldíszített fát. Azzal a kikötéssel állt elő, hogy cserében valamelyik gyereket magával viszi. Na, ez az istennek sem jött össze – melyik gyermek tudta volna azt elképzelni; hogy hova viszi őt a Jézuska? Így hát ebbe egyetlen gyerek se ment bele…

(Folytatása jövő pénteki lapszámunkban)

 Sára Péter