Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (19.)

(folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Apámmal elrobogott a vonat „új hazája”, a Székelyföld felé, jómagam pedig gyalogosan a hét kilométerre lévő tanyánk felé vettem az irányt. Anyám már várt, és csak annyit kérdett: „Na, elment?”. „Igen, elment!” – válaszoltam egykedvűen. Látom, gyalog jöttél? – hát, hogy jöttem volna? – kérdeztem vissza. „Hát a biciklivel?” Hát azt is elvitte. De megígérte, zsebórát fog venni nekem, mégpedig márkásat. „Nem kell azt felhúzzad, fiam, a bicikli, annak már most hasznát vetted volna, ő meg lehet, hogy még meg sem fog tanulni vele járni soha” – mondta anyám meggyőzően, majd hozzátette; „Ne búsulj, lesz neked is, ha nem éppen az idén, hát jövőre.” Lett is. Anyám állta a szavát; minden lejt összekuporgatott, a következő évben vettünk egy használt német gyártmányú, Neuman márkájú kerékpárt. Velem madarat lehetett volna fogatni örömömben. Olyan büszkén biciklizgettem vele a vímeri poros kocsiutakon, mint aki a legklasszabb járműhöz jutott. Volt is rá okom; akkoriban, aki birtokolhatott egy kétkerekűt, annak az embernek tekintélye volt ám a környéken, olyan, mint manapság, akinek egy milliókat érő személygépkocsija van. Új bringát még a szemünkkel sem láthattunk, csak használtat lehetett venni, kemény munkával megszerzett pénzért. Örült az ember, ha ócskát is vehetett, abban a háború utáni, szegényes világban. Az 1950-es éveket írtuk akkoriban, a biciklik nyilván voltak tartva, forgalmi számuk és engedélyük volt. Adót kellett fizetni, úgy mint napjainkban a személygépkocsik után.

megvilagosodott

Miután apám elhagyott bennünket; igyekeztünk a megszokott kerékvágásban maradni, éppen úgy, mint addig bármikor. Aztán nyomtuk ám a melót, jómagam akkor már a tizenötödik évemet töltöttem, lánytestvérem egy évvel fiatalabb nálamnál, anyám harminchat körüli és a nagymama, aki már a hetedik évtizedét taposta, továbbra is a ház körüli könnyebb munkákat végezte. Tehát nem siránkozással meg önsajnálattal bajlódtunk, hanem megfogtuk a munkát, mert meg akartunk élni. Szorgalmunknak köszönhetően maradhattunk talpon! Tanyaszomszédainktól is csak a jóindulatú biztatást kaptuk: „Péter, ezután te leszel a gazda, egyedüli férfiember vagy a családban. Legyél rá büszke. Hát eddig is ti húztátok az igát! Apáddal meg ne törődjetek, ő elrepült, mint a tarka varjú, útnak engedte a fiókáit és utána lelépett. Nem féltelek én benneteket” – próbált bátorítani bennünket egyik tanyaszomszédunk. És igaza volt, nem csüggedtünk. Legalábbis próbáltuk túltenni magunkat a megpróbáltatásokon. Az évek jöttek, a feladatokkal megbirkóztunk. Magángazda létünkben úgy próbáltam apám hiányát pótolni a családban, ahogy erőm, képességeim megengedték. Szerencsémre jókötésű gyereknek mondhattam magamat, köszönhettem mindezt anyámnak, abban az értelemben, hogy neki mindig gondja volt rá, kenyér legyen az asztalon, meg mellé minden, ami a jó kondíciónkat biztosította. Azért mégsem volt az a mi akkori életünk egy tejjel-mézzel folyó Kánaán! Fizetni kellett az adót, a gabona-, a hús- és tejbeszolgáltatást, meg még közmunkával is nyomorgattak bennünket. Ki törődött azzal, hogy apám elhagyott minket? Az ördög sem! Hivatalosan amit a papírra kiírtak, azt be kellett szolgáltatni. Ellenkező esetben jöttek végrehajtani, ha nem tudott a szerencsétlen fizetni, fogták a dunyhát, az ember feje alól a párnát, vittek mindent, ami mozdítható volt. Bizony ám, velünk is megesett az ilyesmi. Szegény anyámnak adóhátraléka lett, jöttek a törvény urai, fogták az ágyneműnket és vitték. Kölcsön kértünk, kifizettük az adósságot, csak utána adták vissza a cuccunkat. Erre mondtuk: „Kutya világ, szűk esztendő, de bebaszott mind a kettő!”. Valahányszor valami kellemetlen dolog ért bennünket, a nagymama gyakran felemlegette az ő Szőke Sándor testvérbátyját, aki anno, Brazíliába emigrált. Róla legutóbb kellemetlen hírt kaptuk: a gép letépte ujjait vagy karját, pontosan sohasem tudtuk meg az igazi történést. Ezt a helyzetet örökítette meg rajzán, szimbolikus értelemben a nagyszalontai Bagosi Imre Tibor képzőművész. (mellékelt képünk). De mi mégsem, soha nem eresztettük búnak a fejünket. Valahányszor ünnepnapok köszöntöttek ránk, mindannyiszor mosolygósan, kellemes ünnepeket, év végén pedig, boldog új évet  kívántunk egymásnak!

Sára Péter 

(folytatjuk)