Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (18.)

(folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Miután felépítettük a vímeri tanyánkat, alig egy-két év elteltével apám gondolatait további szép tervek foglalkoztatták: „Bármibe kerüljön, de az én tanyámon is ki fog gyúlni a villany!” – jelentette ki. A mi tanyánk közelségében állott egy Kálmándinak nevezett tanya is, amit egy Lakatos nevű gazdálkodó birtokolt. Ő jól kijött apámmal; megegyeztek: elintézik, hogy a vasúti telefonpóznákhoz rögzítve a villanytelep kivezesse az áramot a Vímerre. Ezt a tervet az egész családunk helyeselte. „Milyen jó lesz nekünk, nem kell esténként a petróleumlámpát gyújtogatni, rádiónk is lesz, meg más is” – ábrándoztunk.

megvilagosodott

A terv szép volt, de minderről mégis, idővel le kellett mondani. Ekkor az ötvenes évek legelejét írtuk, és beindult a kollektivizálás Nagyszalontán is. Ez a parasztság életében komoly változásokat idézett elő. Akkoriban Nagyszalontán három szocialista alapokra épült mezőgazdasági tömörülést alapítottak, közöttük a „Vörös Lobogó”, az „Arany Jánost” és a „Petőfi Sándor” kollektív gazdaságot. Apám egyáltalán nem örült a mezőgazdasági átszervezéseinek, jól tudta, azokban dolgozni kell látástól vakulásig. Nahát, az olyasmit egyáltalán nem neki találták ki. Elhatározta, inkább visszamegy a Székelyföldre és bevágódik egy számára sokkal ígéretesebb munkakörbe: akkoriban építettek Gyergyószentmiklóson, Alfaluhoz közel egy lengyárat, éppen oda, ahol az ő szülőfaluja találtatott. Legénykori emlékei egy ottani lányhoz fűzték, aki bár időközben férjhez ment, de utána el is vált. Levelezés útján felvették egymással a kapcsolatot, majd megegyeztek: az egykori udvarló hazatér és összeköltöznek.

Apámnak a nem éppen tisztességes elhatározását valóra is kellett váltania. Meg is említette egyik bizalmas cimborájának: „Te, Feri, romlik a helyzetünk, én szeretek gazdálkodni, de amit ez az új rendszer hozott, azt bizony nem nekem találták ki! Meg fogod látni, olyan rossz hírem fog kerekedni a környékemen, amely mindenki beszédtémája lesz! Aztán összeszedem a sátorfámat és irány a Székelyföld, ahonnan jöttem.”

Elhatározását tett követte: apám amúgy is szeretett a pohár fenekére nézegetni, na meg a szép asszonyok szemébe kacsintgatni. Ügyesen kavargatta a lapokat; csak olyan menyecskékkel kezdett, akiknek férjétől nem kellett tartania. Anyám sem szólhatott a dolgába. A helyzet kezdett komolyodni, az apám egyre sűrűbben kirúgott a hámból, meg félre is lépegetett. Anyám kezdett hisztériázni, apámnak meg viszonzásul eljárt a keze. Jól emlékszem, mi, gyerekek szeme láttára úgy megpofozta anyámat, hogy az szegény még három nap után is csak sírdogált utána. Egyre durvult a helyzet, anyám mindent elnézett a kicsapongó férjének, nem tudott rá igazán haragudni, csak szenvedett a hűtlensége miatt. Hiába könyörgött neki: „Ne hagyjál el bennünket, apja, mindent elvégzünk helyetted is, láthatod, hogy szeretünk!” Minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult, apám bejelentette: rövidesen indul haza a Székelyföldre. Összeszedte a cókmókját, megegyezett az egyik lovaskocsis szomszéddal, aki elfuvarozta a szalontai állomásra. Indulása előtt békességgel kívánt elköszönni a családjától, a nagymama viszont kemény szemrehányások kíséretében dorgálta: „Szégyelld magad, Sára Péter, hát ezt érdemli a családod, hogy itt hagyod őket?” Anyámat búcsúzóul meg akarta csókolni, de nem engedte neki, keserűségében sírva mondta: „Menj, mindig menj, soha ne állj meg!” Tőlem nem búcsúzott. Megígértem neki, elkísérem az állomásra. Úgy is történt. 1956. április 22-ére esett, egy szép, de szomorúnak mondható vasárnapi napra esett a távozása.

Az úton az állomás felé menet alig egy-két szót váltottunk. Be kell vallanom: igazából nem is bántam, hogy apám elhagy bennünket. Már kezdtem félni tőle, néhányszor minden különösebb ok nélkül engemet is elvert. Olykor a félelem érzései környékeztek, de még akkor sem és az eljövendő évtizedek során sem engedtem soha, hogy a gyűlölet érzéseinek egyetlen szikrája is helyet foglaljon a szívemben…

Apám felszállt a Székelyföld felé induló vonatra; kicsorduló könnycseppel a szememben intettem búcsút neki.

A mellékelt kép a tanyánkat örökítette meg, erre mondta ő: „Mindent nektek hagyok, amit 15 év alatt csináltam!”. Igen, így igaz, de hogy milyen árat fizettünk mi azokban az években azért, mert ő elhagyta szerencsétlen családját…?

(folytatása jövő pénteki lapszámunkban)

Sára Péter