Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (16.)

(folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Tanyánk felépítését követően apámnak még bőven volt elfoglaltsága: léckerítést, melléképületeket kellett építenie, melyek nélkül egy valamire való gazdaság elképzelhetetlen lett volna. Igavonó állataink, fejősteheneink, sertéseink, libáink, tyúkjaink, pulykáink, de még galambjaink is voltak, melyeknek külön helyiségeket kellett biztosítani.

Megvilagosodott - Kossuth szobor

Nem minden gazdálkodónak adatott meg, hogy saját erejéből melléképületeket építsen. Ellenben az én édesapám az asztalos munkához és kőműves mesterséghez is kitűnően értett. A székely földön, fiatal korában deszkaüzemben dolgozott, erről sokszor mesélt nekünk: „sokat lehetett ott tanulni, de az üzemen kívül is jó szakember ismerőseimtől sok mesterségbeli fogást sikerült ellesnem, amelyet most kamatoztathatok” – magyarázta apám. Jómagam mindig érdeklődéssel figyeltem őt munkája közben, ha csak tehettem, mindig körülötte legyeskedtem. A famunkához értett leginkább, amelyet általában fütyörészve, dalolgatással végzett. Olyankor mindig jó volt a közelében tartózkodni, akkoriban tudatosult bennem, hogy ő az édesapám. Ha jó napja volt, akkor viccelődött is. Kezdtem büszke lenni rá, megnőtt előttem a tekintélye, példaképemnek tekintettem.

Ha valaki megkérdezte tőlem, ki a kedvencem, kit szeretek a leginkább a családban, akkor mindig apukát mondtam. Természetesen anyámat is szerettem, de az apámat talpraesettsége miatt kedveltem inkább. Apám látta, hogy ragaszkodom hozzá, tanítgatott, olykor a huncutságra is, amelyet nem mindig vettem komolyan – szerencsémre. Arra is rájöttem, szeret a társaság középpontjában lenni, kiváltképpen, amikor kedvére való menyecske is volt körülötte. Mindig jópofa, kedélyes férfiembernek mutatkozott a hölgyek előtt, szegény édesanyámnak meg pont ez okozott nem kevés gondot a későbbiekben. Mindettől eltekintve az édesapám megmaradt tekintélyes családfőnek, tette mindazt, amit a gazdaságunk jó előmenetele megkívánt.

Az 1950-es évek eleje volt ez, már ki kellett volna járnom legalább az első osztályt. Nagyszalonta azonban közel hét kilométerre esett tőlünk. Apámnak volt ott egy katonacimborája, Jóska bácsi, aki elvállalta taníttatásomat. Náluk laktam Szalontán, ott végeztem az első két osztályt kitűnő eredménnyel. Addigra megszoktam az emberek közelségét, az iskolát, a sok gyerek azonban szokatlanul hatott rám, de a tanulással semmi gondom nem akadt, hiszen édesanyámnak köszönhetően az ábécé minden betűjét ismertem, írni, olvasni, számolni tudtam.

Apámnak nem az volt a célja, hogy engem taníttasson: „nem nevelek belőled urat, engem se neveltek annak”. Ezt nehezen vettem tudomásul, szíven ütött nyersessége, de semmit nem tehettem. Minden olyan paraszti munkára befogtak, amit egy, még kiskorú gyerek képes volt elvégezni. Azok az évek kegyetlenül hatottak érzelemvilágomra. Dolgozni, termelni kellett, jóval többet, mint amennyi a család fenntartásához szükségeltetett.

Péntekenként jártunk a szalontai piacra, ahol a megmaradt termékeinket értékesítettük. Ezt a napot „kaskás ünnepnek” is nevezték. Mi mindig lovas kocsival mentünk a vásárra, a szalma, pelyva vagy széna közé főleg tojást vagy más kényesebb eladni való portékát helyeztünk, melyeket óvni kellett a sarkadi országút macskakövétől. Nagyszalonta főterén, a Kossuth szobor közvetlen környékén aprójószágot árultak: sosem feledem, anyám azt bízta rám, hogy kislibákat áruljak. Amíg jöttek a vevők, én Kossuth szobrát nézegettem (mellékelt képünkön). Anyám tőlem húszméternyire a református templom háta mögött a tejtermékeket árulta. Az ócskapiac pedig a templomtorony bejárati ajtajához szinte néhány méternyire esett. A városvezetés később a piacot a Tókert mellé helyezte, ahol napjainkban is található.

(folytatása jövő pénteki lapszámunkban)

Sára Péter