Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (14.)

(folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

A vímeri-dűlői tanyánk egy háromhektárnyi szántó-kaszáló földterületen épült, amely a Komlósi nagyapámék tulajdonába tartozott. Annak a területnek a közepében egy ásott kút volt, amelyet a nagymama édesapja, Szőke Sándor az 1900-as évek elején készített. A nagyapa többször emlegette: „apósom olyan ember volt, aki mindent megcsinált. Annak idején ő ajánlotta fel nekünk a kutat is, mondván: »ások nektek oda egy kutat, legyen vizetek megitatni a lovakat, amikor odamentek a földet munkálni, meg nektek is inni«”. Nagy előny lett nekünk a kút, az szolgálta vizével a cigányokat is a vályogvetéshez. Meg is hagytuk magunknak vízforrásul, tőle egyik oldalra épült fel a lakóházunk, szembe vele az istálló a melléképületivel.

megvilagosodott

Apámék továbbra is naponta megjelentek lovas kocsijukkal, odafuvarozott deszkaanyaguk tele szegekkel, melynek kiszedése, egyengetése a nagyapa feladata volt. Családunkban mindenkinek megvolt a feladata. Nekem a tehenekre, borjakra kellett vigyáznom, a leendő tanyához tartozó kaszáláson legeltettem őket. Örökös gondjaim közé tartozott, nehogy lucernásba szökjenek az állatok, mert attól felfúvódnak, kimúlnak. Minden gazdálkodó ember tudta, a kérődző állat ne legeljen friss lucernásban, mert attól felfúvódik és belepusztul.

A tehénpásztorkodásban azonban sohasem leltem kedvem, de nem volt kiút. Mindenkinek ki kellett vennie részét, valami hasznosat kellett csinálni a családban. Úgy mondták: „a kutyát is azért tartják, mert valami hasznot hajt: házat őriz, állatokat terel, vagy valami másra használják, amit az ember elvár tőle, azért etetik”. Erre tanítottak, ezt oltották belém kérlelhetetlenül zsenge gyerekkoromban.

A tanyánk a tervezett időre, azon a nyáron fel is épült. Két család részére, két kéménnyel: az egyiken „K. I.” jelzés, amely azt jelentette, „Komlósi Istváné”, 1948. A másikon „S. P.”, amely „Sára Péteré” és szintén 1948-as évszámmal. Ekkor még nem tudtam, hogy mit jelentenek ezek az írások a kéményeken. De a következő évben már megtanultam. Hála édesanyámnak (képünkön), a hosszú téli estéknek és a tisztára törölt üvegű petróleumlámpa fényének. Annak a világánál anyám odaültetett a kisasztalhoz a kisszékkel, elébem tett egy füzetet és leírt egy betűt a sor elejére. Szépen elmagyarázta, meg is mutatta, hogy hogyan fogjam a ceruzát az ujjaim között. Kezdetben nehézkesen ment, de szép lassan belejöttem. Közben arra is rájöttem, hogy bal kézzel könnyebben megy az írás. Gyakoroltam is, de amikor anyám észrevette, nem engedte. „Az a másik a jobb kezed, azzal írj” – ripakodott rám. De amikor nem látta, mindig a ballal próbálkoztam. Egyszer-kétszer elkapott és rávert a körmömre. Azóta sokszor eszembe jut mindez. Majd évek múltán hálás lettem neki mindazért, hogy nem hagyta, hogy balkezes legyek.

Amikor már néhány betűt ismertem, diktálás után kellett írnom. Miután leírtam néhány sort, fel kellett olvasnom a leírt diktálását. Ellenőrizte a hibákat, és mindig megkövetelte a pontosságot. Grafitceruzával írtam, hibáimat kenyérbéllel törölte. Utána mindig megkaptam a magamét: „már megint nem figyeltél”. De nem emlékszem, hogy vert volna. Egyszer mégis, akaratom ellenére kihúztam a gyufát. Szép, nyárias időben anyám a ház előtt fehérneműket mosott a deszkateknőben. Engem maga mellé ültetett, olvasnom kellett az ábécéskönyvből – azt sohasem felejtem el: a szövegben „Anti int.”, volt írva, amit folyékonyan olvastam. Aztán: „olvasd még, gyakorold” – kérte anyám. Olvastam, de az Antinál megálltam, és azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy szó „i” betűvel végződik, és ugyanazzal az „i”-vel kezdődik a másik szó. Anyám rám szólt: „Olvass!”. Én meg elakadtam. Minden igyekezetem ellenére se jött ki a számon a hang. Ő azt hitte, csak színlelek. Összecsavart egy vizes fehérneműt, amely keze ügyébe akadt, és elkezdte paskolni vele a csupasz hátamat. Nem fájt, de nagyon rossz érzés volt azt elszenvedni. Utána megeredt a nyelvem. Ő meg megjegyezte: „ugye, az anyád istenit, hogy tudod!”.

Szegény édesanyámnak még most is hálás vagyok azért, amit értem tett életében. Igazságos és jószívű volt, ezeket a tulajdonságait tőle örököltem.

(folytatása jövő pénteki lapszámunkban)

Sára Péter