Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (13.)

(folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Román földön tiltott zónában rekedtünk, a megoldás, a kiút mindenképpen Nagyszalonta irányába mutatott. Visszamenni Magyarországra, a közelben lévő Kötegyánba a határ szigorítása miatt semmi esetre sem jöhetett számításba. Hiába vágytak oda visszaköltözni elsősorban Komlósi nagyapámék, az már lehetetlennek bizonyult.

Bagosi Imre Tibor képzőművész munkája

Bagosi Imre Tibor képzőművész munkája

Csókástól északi irányban, a sarkadi töltés mentén kb. három kilométer távolságban volt az Illyés tanya, amelyet bérelni lehetett. Apámék megegyeztek a tanya tulajdonosával, adjon helyet egy-két hónapig, mivel az előző tanyánkat ott kellett hagynunk. A tanya gazdája meg úgyis a városban, vagyis Nagyszalontán lakott. Néhány fuvar után Komlósi nagyapámmal kettesben az Illyés tanyát mi is elfoglaltuk. Mi lettünk a csőszök, vigyázni kellett a holmira, amit apámék a lovaskocsijukkal fuvaroztak Csókásról.

Az addig megszokott, nyugodt életemet eléggé megkeserítette Papp bácsi, aki szintén az Illyés tanyán lakott. Tartottam tőle, mogorva, barátságtalan megjelenésétől irtóztam. Mindegyre eliszkoltam a közeléből. Általában azt mondogatta gúnyosan: „Péter, az anyád kásáját edd meg!”. Nem tudtam mire vélni a megjegyzését, egyet sejtettem, hogy abban a mondókájában valami disznóság rejtőzik. Legtöbbször a nagyapa közelében találtam menedéket. Hiába mondta: „Ne félj tőle, úgysem engedem, hogy bántson!”. Hiába mondogatta, még mindig bennem volt az a félsz, amely az idegenekkel szemben belém rögződött Csókáson. A nagyapától kérdeztem is, mit mondogat nekem az a Papp bácsi. „Oda se figyelj, csak huncutkodik” – magyarázta nagyapám.

Szépen közeledett a nyár. A néhány hetes Illyés tanyai tartózkodásunkat újabb költözködés követte: a sarkadi töltés mentén irány Nagyszalonta. A töltés a 25-ös őrháznál a vasutat keresztezte. (Napjainkban a sarkadi töltés aszfaltos, a vasútvonalon pedig a Szalonta–Kötegyán motorvonat közlekedik). A 25-ös vasúti őrháztól egy kilométerre Nagyszalonta irányába, a vasút mellett, annak északi oldalán, kétszáz méternyi távolságra építettük fel a tanyánkat. Ezt a tájat nevezték az egykoron híresnek mondott Vímeri dűlőnek. Szüleimnek kedvére jött az új település. A töltés sem esett túl messze új otthonunktól. Apám mondogatta is: „kedvemre való ez az új lakhelyünk; a vasút melletti padkán fényes csizmában is mehetek a városba, Szalontára”, amely mindössze hat kilométernyi távolságra esett a tanyától, és nem tizennégyre, mint a csókási.

Először azonban fel kellett építeni a vímeri gazdaságot. Vályogot kellett készíteni, pontosabban vetni. Azt pedig tanácsos volt a vályogvető cigányokra bízni. Apám így megegyezett a nagyszalontai kígyósréti cigányokkal. Jött is három család, apraja-nagyjával együtt, és kunyhófélét építettek szállásuknak. Akkoriban a mi gazdaságunkban nagy tányérú napraforgót termeltünk. Ennek a növénynek a szármagassága elérte a három métert. Ezt a fajtát azért kedveltük, mert szép, nagy szemű magtermése mellett a kórója kiadós tüzelőnek bizonyult. Kévékbe kötve, háztető formába, egymással szembe állítva kunyhólakást lehetett kialakítani belőle. Ebben laktak a mi vályogvető munkásaink, meg mi is, annak egy külön választott részében a nagyapával. Nekem nagyon tetszett az új lakhelyünk, nem volt nézeteltérésünk senkivel, még a cigányokkal sem.

Apámék bizonyos időközönként megjelentek, lovaskocsijukkal cserepet, lécet, deszkaanyagot és mindenféle építőanyagot szállítottak, amely a Csókáson meg az Illyés tanyán még ottmaradt, mert azokat tanácsos volt mielőbb eltakarítani. Közben a vályogvetőink vágták, gyúrták a sarat, amelyet vályogvető formákba kézzel raktak, simítottak, egymás után szép sorba rakosgatva a tűző napon szárítottak. Nyár volt akkor, vígan mezítláb szaladgáltam. Apámék Csókásról száraz vályogot is szállítottak, amelyet a még ott lévő tanya falából termeltek ki. Készítették az új tanya fundamentumát, amelyet száraz vályoggal alapoztak meg.

(folytatása jövő pénteki lapszámunkban)

 Sára Péter