Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megvilágosodott úton (10.)

Sorozatunk előző része B. Szőke Ferenc sorstragédiájával zárult. Azoknak a hozzátartozóinak köszönhetően, akik ápolták, emlékét megőrizték, közvetve én is megismerhettem természetét. Sosem istenítették, de elbeszéléseikből arra következtettem, hogy Ferenc csendes, jóravaló, oszlopos tagja volt családjának, aki tudta, érezte, mi a becsületbeli kötelessége, aszerint élt és tette a tőle telhetőt. Igazi hazafiként, önfeláldozó mártírként küzdött és esett el.

megvilagosodott uton

Mint ördög a tömjént, úgy kerülöm mai napig is a politikát. Nagyapámtól és anyám szájából azonban sokszor hallottam a „csajkás” világról. Gunyoros megjegyzéssel többször elmondták: „Az lesz ám a jó világ, egy csajka fog lógni az ember oldalán egy kanállal. Reggel jelentkezés munkára, amikor evés ideje van, akkor sorba áll a munkás, tartja a csajkáját, amibe kapja a kis adagját, megeszi, utána tovább dolgozik. Ilyen az élet a kolhozban. Ez van az oroszoknál.”

Az a szóbeszéd terjedt el, hogy azért kell harcolni a ruszkik ellen, nehogy csajkás rendszer legyen nálunk, mert az azt jelentené, hogy senkinek semmije nem lesz. Otthon nagyjából ilyen hozzáállást láttam. Különben családunkban senki sem politizált, Komlósi nagyapámtól csupán a „muszkák” megnevezést hallottam, „nem tetszik az életvitelük” – mondogatta.

A nagyapa (mellékelt képünkön, idős korában) az első világháborúban szintén orosz hadifogságba esett, őt is szénbányába vitték kényszermunkára. A bányában egy orosszal akadt össze, akivel megbarátkoztak. Kezdetben nem tudtak egymással szót váltani. A közelükben levő tárgyakra mutogatva mindenki a saját nyelvén nevezte meg azt. Nagyapám mondta is: „ha még ott maradok néhány hónapig, elég tűrhetően megtanultam volna oroszul”. Arra a kérdésemre, hogy haragudott-e az oroszra, nemmel felelt: „ő is olyan szerencsétlen, sorsüldözött volt, mint bármelyik közöttünk. Ott nem politizáltunk, egy gondolat vezérelt bennünket: hazakerülhetünk-e valaha. Istenem, csak egyszer foghatnám meg házunk ajtajának a kilincsét!” Mai napig emlékszem megható szavaira. Mondogatta is, amikor dúskáltunk az ennivalóban: „megettétek volna a fronton, a lövészárokban, ahol guggolva csak a kiásott földet tapogattuk, hason csúszva a lópata nyomából esővizet ittunk”.

Az édesapám is orosz hadifogságba esett a második világháborúban, amelynek történéseit hazakerülése után mesélte el. „Soha annyit nem vonatoztam, mint akkor, amikor vittek bennünket. Marhavagonokban zsúfolták össze a foglyokat, azt sem tudtuk, hova visznek. A végén már csak az volt a kívánságunk, hogy valahova érkezzünk meg. Az élelmezésünket úgy oldották meg, hogy napjában egyszer bedobtak egy zsákocska száraz kenyeret. Azt elosztottuk egymás közt testvériesen, ahogy sikerült. A legnagyobb gondot azonban a vízhiány okozta. Vízből mindig kevés jutott. Volt közöttünk, aki a konzerves dobozba vizelt, és azzal csillapította szomjúságát.

Egy szép napon megérkeztünk az orosz brjanszki erdő környékére. Akkor még nem is tudtuk, hogy hol vagyunk, később lett világos előttünk, hogy az bizony egy hatalmas kiterjedésű erdőterület, amelyet nekünk kell kiirtanunk. Megérkezésünkkor csak szédelegve tudtunk talpra állni. Meleg levessel fogadtak bennünket, és biztattak, hogy együnk, mert ha nem, akkor kaputt! Napokba telt, mire úgy-ahogy összeszedtük magunkat. Már szép, meleg volt az idő; az erdő szélén, a gyepes részen valami csalánféle nőtt. Egyikőnk szedett is belőle, amit csajkája aljára tett, rá kérte a levest. Nem tiltották, aki meg tudta enni, az jól járt. Barakkokban szállásoltak el bennünket. Minden barakkban meghatározott számú fogolynak volt fekvőhelye. Amikor mindennel elkészültünk, jöhetett a munka. Minden reggel sorakozó. A parancsnokunk orosz volt, libasorba állított, és számolni kezdett bennünket. Mi meg mocorogtunk, sugdolóztunk, az orosz meg belezavarodott, eltévesztette a számolást. Amikor már kétszer meg háromszor is elvétette, köpködött és káromkodott az ő nyelvén. Tolmács segítségével javasoltuk neki, állítson bennünket tízesével, mert úgy sokkal könnyebb lesz a számolás. Bevált.”

(Folytatása jövő pénteki lapszámunkban.)

Sára Péter