Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Megszakadt párbeszéd a Párbeszéddel

A trianoni diktátum ellen voltam aláírást gyűjteni Budapesten, a Magyarok Világszövetsége szervezésében. Volt kevés szabad időm, hát elmentem segíteni. És ha már ott voltam engedjétek meg, kedves sorstársaim, hogy néhány benyomást, észrevételt megosszak veletek. Hiszen tagadhatatlan, hogy ilyen alkalomkor sok emberrel el lehet beszélgetni, ha csak pár szó, mondat erejéig is. Egy ottani társammal a Nyugati-aluljárójában helyeztük el kis asztalkánkat az űrlapokkal, röpcédulákkal, felette a trianoni diktátumra utaló plakátokkal. Jól látható helyen, a metró bejárata előtt. És jöttek, mentek az emberek, sokfélék, mint az lenni szokott. Különbözőek arcvonásokban, öltözékben, viselkedésben. Volt, aki elment, mint ha nem is látna bennünket, volt, aki megmosolygott, volt, aki megállt, aláírni és még beszélgetni, érdeklődni is. Beindultak, mentek a dolgaink elég jól! Talán ezért, emiatt is, kileshették?! Alig óra múlva nem messze tőlünk megjelentek a Párbeszéd emberei: „Legyen Karácsony jelmondattal!” Szórólapoztak, aláírásoztak ők is. Bennünket nem zavart, nem is volt miért, nem egy pályán mozogtunk, más csapatban, másfajta embereket vártunk aláírni.

Ők bizonyára jól ellátva az állami kasszából, a magyar (!) adófizetők pénzéből, tették a dolgukat. Én, mint Erdélyből odautazott, az anyagi támogatás nélküli Világszövetség hideg, fűtetlen hálójába elszállásolva igyekeztem társammal megnyerni, igaz nemzeti ügyünk mellé állítani az embereket. Talán azért, mert látta jól mennek dolgaink, egyik Párbeszédes aktivista hölgy kis idő múlva odajött hozzánk. Hogy miért is gyűjtünk, mit is gondolunk mi Trianonról, meg amúgy a magyarságról?! Miért, miért nem, nem a társammal állt szóba, engem lehet könnyebb prédának talált. Amúgy bevallom valahogy nagyon kilógtam a képből, a helyszínből, vettem én azt észre. Elég az, hogy hamar észrevette, hogy ő lett sarokba szorítva és már érvelni sem tud, csak hebeg, habog. Elveszett, csak arcára rakott gúnyos, lenéző, mosolynak nem nevezhető, szájferdítése maradt. Még egy utolsó próbálkozásnak is nekiment. Tudom én, hogy hány magyar képviselő van a román parlamentben?! Mondom öt százalék, de nem érünk velük semmit! Ott vannak, asszisztálnak a román politikának és szerepelnek, mint kirakati bábuk a nagy román kiárusításban! Tudom én azt, hogy hány képviselő van összesen a román parlamentben? Ezt szánta „kulcskérdésnek”! Mondom nem, és nem is érdekel! Számomra lényegesebb hány magyar ember van a közösségemben, mint magyar Bukarestben! Erre aztán megfordult, mint akit nyakon vágtak és tolatva hadarta: – akkor nincs miről beszéljünk!

Na, így szakadt meg ígéretesnek ígérkező párbeszédem a Párbeszéddel.

Gábor Ferenc, Köröstárkány