Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Mamaka – avagy kétlejes bérlet Seholországba (naplórészlet)

Anya élete utolsó két évében már nem járt ki a házból, mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy várjon rám. Várt is. Kedves öreg arca ott lapult szobája ablakában, ahol leste, nézte, mikor jövök, ha gyalog, ha kocsival. Ma már tudom, anyának az időegységet, az élet létét és múlását ez a várakozás adta már akkor, ahogy lesett kifele a fák alatti sétányra…, s a nap fénypontja volt, mikor látta, hogy ott jövök. Megérkezem hozzá, hogy ne legyen egyedül. Igazából nekem is időegységgé, tényezővé vált anya várakozása, mert akárhol voltam, terepen, színházban, randin, úton, mennyben vagy poklokban, tudtam, a történeteket bizony úgy kell igazítani, hogy várnak engem! Vár engem valami megnevezhetetlen szeretet, aminek nincsenek kérdései, mentségei és feltételei.

Az első nyár anya nélkül nem tudom, hogy telt el. A kegyetlen hőség mintha kiégette volna vérző sebeimet, egy-egy kormos csonk maradt csak a fájdalmak helyén. Időváltozáskor vagy egy rossz mozdulatra beléhasít a jelen… De anya elment. Seholországban talán vannak ablakok, ahol kedves, öreg angyalok kukucskálnak ki a mennyországból. És eltelt a nyár. Kiégetett és kiégett emlékeimmel úgy vonaglottam bele új történeteimbe, mint egy elátkozott angolna, és akárhol, akárki is várt rám, éreztem, soha senki nem fog úgy várni, mint anya várt ott… a kisszoba ablakában…

És akkor tavaly a templom sötét előcsarnokában megtorpantam. A félhomályból rám nézett, rám villant valami, valami, ami az emberi szempárra hasonlít, valami, ami félelmet és alázatot csillogott, s ami érthetetlen módon mégis mint egy Istentől sikkasztott emlék rám köszönt. És éreztem, valami nagyon messziről jövő jó borzongás fut át a lelkemen. Anya szeme volt az, legalábbis egy szempár, ami kísértetiesen olyan volt…

mamaka

Egy öreg koldusasszony kuporgott ugyanis a templom előcsarnokában, ahogy közelebb mentem láttam kopottas nyomorúságát, ráncos arcát, s azokat a rettentően hasonlító anyaszemeket. Pénzt adtam neki. És másnap is. És aztán gyakran, mert valami árva nyomorúság mindig visszavitt oda, ahol valami olyan volt, mint anya rám váró szeme. Okos agyturkászok elemeznék ezt, és pótcselekvésnek, hárításnak neveznék, de én teszek rájuk, mert én tudom, Isten igenis megengedi, hogy néha lopjunk, tépjünk egy-egy enyhítő borogatást Seholország felhőfátylaiból. Hát összebarátkoztam az öreg, anyaszemű koldusasszonnyal. Nem tudom, miért, de magamban elkezdtem Mamakának szólítani. Nem is profi kéregető, csak némán tartja ráncos, öreg kezét az irgalmatlan globalizált irgalom felé, hát muszáj volt szólni neki, hogy ha akarja és ha vár rám egy percet mindennap, én figyelek rá egy kicsit…

Lassan összebarátkoztunk. Először megijedt, majd elkezdtünk beszélgetni. Kérdeztem, mit segíthetek neki, de nem akart ő semmit, se ruhát, se öregotthont. A napi két lejét akarta csak és a pár perces beszélgetést. És elkezdett várni engem mindennap. Várt végre egy öreg szempár megint valahol… És útban a szerkesztőség felé lassan, de biztosan rituálé lett, hogy megyek, megállok ott, odaadom a két lejt, ennyi bérletet szabtak emlékország angyalai ezért a kegyes pótcselekvésért. És lassan megbátorodott az anyaszemű öreg kis Mamaka… Kérdezte, hogy vagyok, és mesélt magáról is… Megváltottam a napi kétlejes bérletet Seholország emléktárába, és mondhat nekem bárki bármit, mert én tudom, látom az öreg szemek mélyén azt az öreg angyalt, azt a csak nekem címzett isteni villanást, amit évtizedekig láttam anyám szemében, ahogy várt rám aggódva, hűséggel…

Szőke Mária