Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Málenkij robot

Cipőgyár az egyik érmelléki kisvárosban. Műszakváltás. Özönlenek kifelé az elcsigázott melósok, egyik elgyötörtebb, mint a másik, szemük karikás, tüdejükben, leheletükben még ott a kibírhatatlan vegyszerek szaga. A férfiak elnyűttek, borostásak, legtöbbjükön turkálós farmer vagy színehagyott műanyag szabadidő ruha. Egyesek a gyárral átellenben lévő bárba veszik az irányt, mások az összeguberált alkatrészekből tákolt kerékpárral tekernek hazafelé, mert várja őket a jószág, a háztáji. Az asszonnyal ellenkező váltásban dolgoznak, hogy zökkenőmentesen elláthassák az otthoni teendőket is, így alig találkoznak.

Előttem két huszonéves fiatalasszony siet hazafelé. Koravén, elkényszeredett arcukon nyoma sincs a derűnek, a mosolynak. Véletlenül megüti a fülem az egyik panaszos elszólás, hogy otthon két kisgyerek várja és pár szem cukorkára sem volt pénze, mert az előleget egy az egyben elvitte a rezsi. Így még a kenyérre valót is az öregek nyugdíja bánja.

Elnézem fásultságukat, kényszeredettségüket, amint nap, mint nap vonszolják magukat, élik keserű életüket, és akaratlanul is az egyik magyarországi közszolgálati csatornán sugárzott dokumentumfilm jut eszembe, amelyet a napokban láttam, és amelyben éppen második világháború utáni időszak munkatáborait firtatták.

Voltak fiatalok, akiket már tizenhét évesen elhurcoltak a szovjetek. Embertelen körülmények közzé kényszerítve, állati sorba süllyesztve őket. Ez volt az a hírhedt és cinikus málenkij robot (kis munka), ami nem volt egyéb, mint évekig tartó rabszolgamunka, amellyel újjá építtették a lerombolt Szovjetuniót. Odalettek a fiatal évek, odalett az élet, és nem volt kitől számon kérni, mert éppen olyan volt az akkori történelemi széljárás.

Persze a jelenlegi széljárás se különb, csak sokkal összetettebb tényezők határozzák meg. Elsősorban olyan politikusok, akiket az emberek passzivitása engedett odáig menni, hogy „málenkij robottá” változtassák a felnövekvő új nemzedék életét is. És ennek a korszaknak már megint nem látni a végét, nem tudni a kimenetelét, sem az időtartamát. Az új generáció szemeink előtt vált egy felelőtlen, erőszakos politikai réteg eszközévé, rabszolgasorba taszítva fiataljaink zömét a maguk alantas, erőszakos módszereivel.

Néztem ezeket a fiatalasszonyokat, amint rohannak előttem hazafelé, mert várja őket gyermek, várja a háztartás, a beteg, magatehetetlen idős szülő.

És nem éltek egyetlen jó évet, egyetlen jó napot sem.

De nem számít, majd rendeznek nekik jó kis majálisokat, falu- és városnapokat, mindenféle megnyitókat és bulikat, hogy kiengedgessék a fáradt gőzt. Bár arra sem vevők már igazán.

A foghíjas nézőterek, a többnyire nyugdíjasokból álló mindenkori húsz-harmincfős törzsközönség pedig mutat valamerre.

És nem arra, amivel a szervezők – sok esetben pártvonalon – hitegetik magukat, azaz hogy a fiataloknak nincs igényük a kulturális életre. Dehogy.

Csak elnyűtte őket az élet, elnyűtte a nulladik szint alatti tengődés, amit a közöny szerzett nekik, az a közöny, ami nem engedett bennünket idejében odanézni azoknak az érdekpolitikusoknak a körmére, akik gyermekeink jövője ellenében kártékonykodtak.

Most pedig nézhetjük kifosztott életüket, nézhetjük, amint csomagolnak és várnak az éppen Ausztriába induló járatra.

Sütő Éva