Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Macifej gazdára vár

– Gabi néni? – szólt az ismerős hang bizonytalanul.

– Mondd, Kinga!

– Az a kutya reggel óta nem mozdul, amelyről beszéltem. Ki kellene hívni az állatorvost, mert mi anyuval nem tudunk mit csinálni.

Számtalanszor mondtam a leánynak, hogy engemet többet ne hívjon ilyen ügyekben, mert nekem sem menhelyem nincs, sem pénzem, eszközeim, sem pléhpofám a kéregetéshez. Több alkalommal voltam mélyponton, nem akarok ismét ártani magamnak. Mert ebben az országban az állatmentés nem egy hőstett díszkivilágítással, hanem teher, meghunyászkodás, önmagunk megalázása, koldulás, elhelyezési problémák, adósság, lekötelezettség, álmatlan éjszakák, családon belüli viták, depresszió, ultimátumokkal fenyegetőző ideiglenes befogadók puhítása, stb. Frászt kapok, amikor ezt hallom „egy órád, egy napod, egy heted van arra, hogy…”

macifej 1

Az állatmentés ebben az országban önsorsrontás, ha a lelkeddel gondolkodsz. Aki ésszel, az megél belőle.  A kutyakereskedelem virágzó iparág hazánkban.

Kimentem megnézni a kutyát, azzal az elhatározással, hogy most nem fogok tenni semmit, majd csinálok egy képet róla és kibiggyesztem a facebookra. Teszem én is azt, mint bármely „normális” ember ilyen esetben. A kutya a város központi részén vackolta be magát a híd alá. Hatalmas macifej nézett velem szembe. Már több mint 24 órája nem mozdult helyéről. Tekintete nem volt zaklatott, nem csóválta a farkát, nem könyörgött, totális apátia. Így néznek azok, akik a halált várják.

macifej 2

Óvatosan közelítettem meg, mert termetéből ítélve én járok pórul, ha nem kölcsönös a jóindulatú érdeklődés. Nem igazán tetszett neki, hogy ketten gügyögünk hozzá, az ember közelsége fenyegetés számára. Valami ócska, kék műanyag spárga lógott a nyakában, és egyetlen dolog mozdította ki közönyéből, mégpedig az étel.  Erőlködve tápászkodott fel, de habzsolt. Hátsó lábai rogyadoztak, remegtek, nem bírta tartani magát. Miután evett diszkréten bemorgott, ezzel jelezve, hogy most már éppen itt az ideje a távozásnak, nincs szüksége ránk.

Már kezdtem is óbégatni, káromkodni. Senki nem fog bevállalni egy ilyen termetű kutyát. Kiposztoltam a képeket abban reménykedve, hogy kapok segítséget. Felhívtam azokat a rendelőket, amelyeknek van sürgősségi telefonszáma, azokat az orvosokat, akik ismernek, de csak elutasításban volt részem, vagy egyszerűen nem válaszoltak. Az indokok: nem vagyok a városban, nem utalunk be nagy termetű állatot klinikánkra, nincs emberem, nincs ketrecem, jönnek az ünnepek, nem tudok mit tenni. Közben tornyosultak a hozzászólások a poszt alatt. Majdnem mindenki tudta ám, hogy mit kell tenni. Egyszer nevettem el magam, miközben böngésztem a hozzászólásokat. Egy hölgy azt tanácsolta, hogy hívjam fel az állatvédelmet, esetleg valamelyik egyesületet, ők elintézik. Biztosan ezt látta  a filmeken. Majd jön egy felszerelt, bátor, képzett csapat és el lesz intézve a dolog.  A valóság Romániában azonban sajnos nem ilyen. A menhelyek dugig vannak, úgy kell mindenkinek még egy kutya, mint púp a hátára. Néhány ember azért hozott létre egyesületet, mert már nem tudta mentvényeinek a minimumot sem biztosítani. Mindenki csak vegetál a megélhetési állatmentőkön kívül. Emberfeletti erő kellett ahhoz, hogy ne írjak be valami dörgedelmeset. Végül felajánlotta valaki a segítségét cicás létére. Vele mentem ki éjfélkor, hogy beadjak egy fájdalomcsillapítót a kutyának konzervbe elkeverve. A kutya pont olyan közönyösen nézett rám, mint amikor először megpillantottam. Megköszöntem a segítséget az illető hölgynek, majd elbúcsúztam. Éjjel egy óra van, Macifejre  gondolok. Kint van a hidegben betegen. Haragszom magamra a tehetetlenségem miatt.  Pörgés van a „kommentmezőben”, de semmi hasznos információ.

macifej 3

Nem aludtam semmit az éjszaka, reggel hatkor felcihelődtem és ismét kimentem. A kutyának hűlt helye. Bebarangoltam a környéket, de nem láttam sehol. Már azt hittem elvitték a sintérek.  Délelőtt tíz óra volt mire sikerült elaludnom. Ébredés után benéztem a csoportba. A Macifejűt más is kiposztolta.  Helyet változtatott. Persze senki nem szedte össze, csak megosztotta az értékes információt. Délután hatkor sikerült megtalálnunk. Ott volt a parton. Felhívtam az egyetlen állatorvost, aki felajánlotta, hogy legalább megnézi. Sajnos ő sem tudott semmit tenni. Látta a kutyának a kiszámíthatatlan viselkedését, nem volt kedve rizikózni. Azt tanácsolta, hogy altatólövedékkel fogjam be, az állatkertesek biztosan kijönnek. Neki nincs ilyen eszköze. Megköszönöm az idejét, a fejemet fogom, miután távozik. Bekeverjük neki ismét a fájdalomcsillapítót. Bizalmatlan, morog. Aggódva nézem a partot, emelkedik a víz szintje, a kutya fél méterre fekszik. Miután hazaérek, ismét posztolok. Semmi nem történik, ez már a második nap.  Később felhív a leány kétségbeesve.

– Gabi néni, itt vagyunk a kutyánál, mellettünk van egy úr, aki kihívta a sintéreket. Tessék beszélni vele!

Már torkomban van gyomrom. Szegény azt hitte, hogy jót tett. De súlyos beteg kutyákat nem tartanak hosszabb ideig állami menhelyeken, mert a gondozásuk elég költséges. Egyik állami menhely sem tart ilyen kutyát közköltségen. A mi menhelyünknek pedig fekete múltja van. Soha nem mossa le magáról az ártatlan lelkek vérét. Ez volt a hab a tortán, most a szerencsétlen Macifejre még a sintéreket is kihívták.

macifej 4

Egy Focşanban lakó hölgy írt rám, mert felismerni vélte ellopott kutyáját. Azt állította, hogy a Macifej nőstény , sterilizált, chippelt, valamint az övé. Kimondhatatlanul boldog voltam, már szervezte a kutya befogását és szállítását. Még csak ezt az éjszakát kell, kibírja.

Reggel hatkor már megint keressük a kutyát (semmi alvás). Esik az eső. Valahonnan sántikálva előballagott. Kicsit megbökött minket az orrával, ezzel jelezve, hogy megismeri a bajtársakat, már nem volt annyira zárkózott. Én továbbra is féltem tőle, pedig kedveskedett nekem is a maga módján ez a zord lélek. Innentől kezdve annyira felpörögtek az események, hogy órákon keresztül nem történt semmi. Álltunk mindhárman a zuhogó esőben. Remegtem a kialvatlanságtól, mint a nyárfalevél, hideg is volt. Vártam, hogy végre megérkezzenek a kutyáért, mert Szebenből küldött autót a kutya állítólagos gazdája. Olyan tíz óra után jött segíteni nekem az egyik helyi egyesület vezetője. Ekkor már az utolsó ruhadarabig el voltunk ázva. A nevük: Asociatia Happy Dogs And Other animals Oradea. Egy parányi szervezet, amely szintén harcol az életben maradásért( örömmel fogadnak minden apró adományt). A hölgyet elég régóta ismerem. Soha nem szerette a túlzott figyelmet, sem ha fotót készítenek róla. Mindig meglep a profizmusa, amikor állatok befogásáról van szó. Mosolygott, gügyögött. A kutya megadta magát. A hölgy ötven kiló lehet, a macifejű hatvan. Lekerült róla a spárga, helyette pórázt kapott. Chipp nincs, a kutya hím, nincs kasztrálva. Próbálom hívni a hölgyet, aki azt hitte ez az ő elveszett kutyája, hogy fordítsa vissza embereit Szebenből, mert ez a kutya nem az övé. A telefonom ekkor merül le, szerencsére sikerült üzenni nekik. Visszafordultak.  Mivel az egyesületnek nem állt módjában elhelyezni egy ilyen nagytestű állatot, a probléma továbbra is makacsul kiabált a megoldásért. Ekkor jutott eszembe, hogy valaki felajánlotta magát ideiglenes befogadónak pár napra. De miként fogom betenni az autóba?  Az autó megjött, de az istenért sem lehetett betuszkolni a kutyát. Megint elkezdett morogni. Már öten álltunk az esőben. Próbáltunk deszkát tenni a csomagtartóhoz, azt hittük, hogy majd szépen fel fog sétálni rajta. Hát nem. Vissza kellett hívnom az egyesületes hölgyet. Újabb fél óra várakozás, végül megérkezik. Ez már az ötödik óra, amelyet kint töltünk az esőben, de hála az égnek egy perc alatt be lett pakolva a macifejű. Megérkezünk a fosterhez. Ki tudja mikor volt utoljára fedél a feje fölött. Innentől kezdve lassan kezdtem megnyugodni.  Képtelen lettem volna bevállalni a kutya hurcolását klinikákra, szerencsére átveszi a jövő hét folyamán egy szalontai menhely. A foster nem tudja pár napnál tovább tartani. A szalontai menhelynek sem hiányzott egy hatvan kilós, beteg kutya, mivel ott is helyhiány, de főleg pénzhiány van. Talán felismerték, hogy nem fogom tudni, megoldani ezt a feladatot egyedül. Ide autó kell, idő kell, orvosi kivizsgálások, stabil hely, stb.  A kutya fajtáját tekintve bukovinai juhászkutya, nem keverék. Amint felépül gazdára vár. Kasztrálva, oltva , egészségesen fogadható örökbe. Ez ügyben keressék bátran a menhely vezetőjét, Kertész Antóniát.

Ha valakinek módjában áll támogatni a macifejűt, banki átutalással pillanatok alatt lebonyolíthatja .

Az egyesület bankszámlaszáma :Asociatia Antonia Save Animals- Translvania Bank

RON:RO43BTRLRONCRT0361371801

Euro:RO90BTRLEURCRT0361371801

RO90BTRLEURCRT0361371801

Köszönöm azoknak az embereknek a támogatását, akik az utóbbi pár napban mellettem voltak. Remélem egyszer, eljön az a nap, amikor egy telefonhívással el tudunk intézni egy mentést, sőt, megköszönik nekünk a bejelentést. De addig, még sok van…

Agod Gabriella, Nagyvárad