Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Ma már értem…

Iskolakezdés apropóján kellemes volt tegnap nosztalgiázni egy kicsit. Felelevenedtek régi, gyerekkori emlékek, az újra találkozások öröme, a tanévkezdéssel járó, mindig valami újnak a kezdete. A sok kedves kis történet mellett azonban visszatérő emlék egy kevésbé vidám, de annál sokatmondóbb sztori.

A rendszerváltást követően, valamikor még elemista koromban, az iskolakezdés utáni „szülői eligazításkor” a tanítónő érdekes, számomra akkor érthetetlen kéréssel állt elő. Akkor néztem szembe először a szegénységgel és a mélyszegénység okozta hátránnyal, amit sokan azóta sem tudnak leküzdeni. Nem tartoztam a szalontai „felső tízezer” gyermekeinek körébe, de sosem fordult az elő, hogy hátrányom származott volna abból, hogy én „csak” az úgynevezett Tenkei úti iskolába jártam. Oda, ahová az Újtelek, a Gyepszél, a Patacsere és a Cigányváros (hajdúvárosi kerületek) gyermekeinek jelentős része járt.

A „szülői eligazításokon” rendszerint anyám vett részt. Egyébként ha jó jegyet kaptam, apám mindenkinek büszkén mondta, az ő fia vagyok, de ha bajt csináltam, azonnal az anyámé lettem. S nem lehetett tudni, éppen milyen panasz kerül elő a szülői értekezleten, mert szó mi szó, mindig sokat beszélgettem az órákon…

Történt tehát, hogy egy szülői értekezleten a tanítónőm azt mondta, uzsonnára ne vigyünk kolbászos kenyeret, szebeni szalámis szendvicset, savanyúságnak ecetes vagy kovászos uborkát és egyéb finomságot, csokoládét, gyümölcsöt, aminek illata van. Szabad volt a zsíros vagy vajas, margarinos kenyér almával. A miértre egyszerű a válasz: voltak az osztályban olyan gyermekek, akiknek nem volt lehetőségük „gazdag” tízóraira, és szolidaritásból, hogy meg ne kívánják a finom falatokat, a többiek se vigyenek ilyesmiket az iskolába.

Történt ez abban a korszakban, amikor beköszöntött „a szabad világ” ’89 után; amikor télen felváltva, kettesével kellett otthonról vinnünk szatyorban vagy kiskocsin a tűzifát az iskolába, hogy legyen tüzelő a hatalmas, bádogból összeeszkábált kályhába; amikor otthonról kellett vinni kályhacsövet, hogy ne fulladjunk meg a füsttől a teremben; amikor minden igyekezet ellenére nem olvadt le a jégvirág az ablak üvegéről, kesztyűben és kabátban ültünk heteken át a padban; amikor – vezetékes víz híján – az utcai artézi kútról kannákban hordtuk a vizet a folyosó végében lévő fali lemeztartályba, hogy kezet tudjunk mosni; amikor a farkasordító hidegben is az udvari pottyantós vécébe kellett kijárnunk…

Emlékezetes a tanítónőm gondoskodó odafigyelése. Hadd nevezzem nevén, a kedves Orbán Piroska, anélkül, hogy akkor felfogtuk volna, belénk oltotta a feltétel nélküli egymásra figyelést és a megbecsülést.

A mai – modern? – világban már furcsa visszagondolni és nehéz felidézni a negyedszázaddal ezelőtti állapotokat. Ami azonban egyre súlyosabb lett, az a szegénység. Elgondolkodtató, hogy időközben megújult a tanintézetek nagy többsége, modernizálták az épületeket, de vajh’ ma is mennyi kisdiák megy úgy iskolába, hogy még két szelet kenyér sem jut neki uzsonnára? És vannak-e ma olyan tanítók, mint amilyen az enyém volt? Remélem, vannak.

Meglehet, az „önmegtartóztatásra” intés, az akkor meg nem értett korlátozás nem oldotta meg a mélyszegénységben élők problémáját, de arra megtanított bennünket, hogy figyeljünk egymásra, de legfőképp arra, hogy elfogadjuk egymást úgy, ahogy voltunk, gyermekként.

Megtanultuk, mi az a szolidaritás. Sosem volt egyikőnk sem több vagy kevesebb a másiknál. Ahogy cseperedtünk, emlékszem, egyre többször fordult elő, hogy egy helyett két szendvicset, kolbászos vagy szalámis kenyeret vittünk, mert tudtuk, lesz a másiknak is gazdája.

 Borsi Balázs