Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Legyen közös a cél a színházban

BALOGH ATTILÁVAL, a nagyváradi színház Szigligeti Társulatának új tagjával beszélgettünk, aki nem is annyira új itt Nagyváradon, hiszen az előző évadban már rendezett Hrabali meséket (A hetedik lépcsőfok), megbarátkozott a társulattal. Első körben csak ismerkedtünk Attilával, de azért közelebbi nagyváradi terveiről, az idei évadban való részvételéről is érdeklődtünk, hiszen kettős minőségben, színészként és rendezőként egyaránt jelen lesz a közeljövőben a váradi színházi életben. Balogh Attila 1988-ban született Sepsiszentgyörgyön, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen színész-rendező magiszteri szakán végzett, és a közelmúltig a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatánál dolgozott rendezőként.

Legyen

– Árulja el, miért választja egy érettségiző fiatalember a színi pályát?

– Kezdem onnan, hogy én informatikát végeztem, elméleti líceumban, de ezzel együtt már diákszínjátszóztam és így kerültem kapcsolatba a színházzal, s persze sokat szavaltam, diáktanácsoztam, rengeteget szerveztem, és egy olyan közegben akartam továbbtanulni, ami összefoglalja mindezt, tehát irodalmat, színjátszást, szervezést, s persze nem árt, hogyha az ember adott helyzetben tud racionálisan is gondolkodni, így esett a választásom a rendezői szakra. S bár volt színész és rendezői képzés is az egyetemen, én nem tudtam eldönteni először, hogy színésznek vagy rendezőnek menjek-e, így végül párhuzamosan mindkét mesterit elvégeztem, mivel nem voltam megelégedve a színészképzés mennyiségével. Id. Kovács Levente ajánlotta a vásárhelyi rendezői szakot, de természetesen én játszani is nagyon szeretek, „játékőrült” vagyok sokféle szempontból.

– Hogyan boldogult mint pályakezdő rendező, mik voltak egyáltalán a magyar színjátszással kapcsolatos lehetőségei Erdélyben az egyetemet követően?

– Utolsó éven már rendeztem Sepsiszentgyörgyön a Trakhiszi nőket (Szophoklész), és ezért UNITER debüt-díjra is jelöltek, s ekkor alkalmaztak a szatmári színházba is.

– Szerencse vagy általánosság, hogy valakit utolsó évesként egyből rendezőnek hív meg egy színház?

– Ennek az a története, hogy Keresztes Attila eljött rendezni az egyetemre, és én épp akkor játszottam volna Csehov Sirályában Trigorint az ő rendezésében. Közben rengeteget beszélgettünk, és meghívott az – akkor még az – ő színházába rendezni, s azóta ott vagyok alkalmazva. Most már viszont csak „fél lábbal”.

– Korábban hol rendezett?

– Volt szerencsém rendezni Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Gyergyóban, Szatmáron ugye, Vásárhelyen, s egyelőre Nagyvárad jön be a legjobban, ezért is vagyok most itt.

A én Váradra kerülésem rövid története, hogy Szabó K. István ide hívott rendezni egy stúdióelőadást, A hetedik lépcsőfokot (Hrabali mesék). Ezt mi neveztük el így. Szabó K. kért, hogy olyat csináljunk, amit „csak mi” tudunk, s akkor mi elkezdtünk kísérletezni hrabali témákra, s így ismertem meg a társulat egy részét.

– Hogyan fogadták?

– Főképp az akkori váradi fogadtatásomnak köszönhető, hogy most itt vagyok. A Hrabali mesék volt az első és eddig egyetlen befejezett találkozásom Váraddal.

– Ezek szerint a megfelelő emberekkel találkozott Nagyváradon…

– Igen, és én imádom a nyitottságát a társulatnak, és szerintem ez az egyik legfontosabb erénye, ez egy nyitott és lelkes csapat, ilyen emberekkel dolgozni megtiszteltetés és szerencse.

Aztán találkoztam Novák Eszterrel (az idei évad művészeti vezetőjével), és ő is támogatott abban, hogy itt folytassam a munkát. Szeretem Eszterben azt, hogy pedagógiai szellemmel is kezeli a társulatot, nem csak az a célja, hogy maradjon fenn a színház, hanem el akar jutni „A” pontból „B” pontba, tehát szándéka, hogy tartson valamerre a társulat. Nagyon rendes, nyitott, kiváló emberismerő, rajtam például úgy átlát mint egy ablaküvegen, többet lát a színészből, mint az önmagából. Lenyűgöz és provokál, hogy vannak ilyen képességei, lekötelezően kedves. Nyitott emberek találkozását érzem itt Váradon. Úgy látom, reményteljes ez a mostani konstelláció. Így találtam rá s így szeretnék a részévé válni.

– És milyen volt az intézménnyel való találkozás?

– Azt látom, hogy jó az itteni „alapanyag”, tudod, mint egy jó olasz ételnél. Most jó a szakács is, nem egy kezdő, és ebből valami jó fog kisülni, és én erre vagyok kíváncsi. Úgy látom, hogy Erdély viszonylatában egy nagyon fegyelmezett színház, mely anyagilag sem áll rosszul.

– Színésznek és rendezőnek egyaránt alkalmazták?

– Igen, rendezem és játszom is az évadban, és ennek nagyon örülök.

– Meséljen az évadról, miben vesz részt és milyen minőségben?

– Elsőként a Buborékokban a Béla nevű országgyűlési képviselőt játszom, várhatóan októberben. Imádom.

– Milyen véletlen a név… De országgyűlési, nem parlamenti?

– Igen, országgyűlési. Imádok negatív szereplőkben pozitív, szimpatikus dolgok után kutatni. Ha szerepet játszol, jó, hogyha szereted azt, akit alakítasz. És minden ember szerethető egy ponton, csak vannak, akik gondosan és félve takargatják ezeket a pontokat. Egy szerep esetében is jó leásni, megtalálni, majd megmutatni ezt. Remek kihívás ez számomra.

– Gondolom, ebben segíti, hogy mindkét oldalról, színészként és rendezőként is látja a sarokpontokat.

– Amikor a zenekarban ülve a hangszer ott van a kezedben, sokszor csak a saját hangszered „zaját” hallod, ami elnyomja a többiekét. Ugyanígy van ez a színházban is. Nagyon nehéz a harmadik szemet kívül helyezni önmagadon, és onnan látni a történéseket, ezért nagyon jó találmány a rendező. Amúgy én teljesen más üzemmódban vagyok, ha játszom, vagy ha rendezek. Amikor játszom, azt szeretem, hogy lehet szabadnak és őrültnek lenni, ha kell, s ha túlzásba esel, rád szól a rendező. Nem vagyok híve a csak racionálisan szerkesztett szerepnek, nagyon szeretem a szenvedélyét a színjátszásnak, amikor meg kell próbálni megalkotni azt a bizonyos „szabad rendet”.

– Elkezdték már a Buborékokra próbákat? Elárulhat már most valamit, ami a közönséget jobban becsábítja a darabra?

– Igen. Sokat fognak nevetni. Sőt lesznek olyan pillanatok, amikor összeszorult szívvel fognak nevetni.

– Visszatérnék egy kicsit a Hrabali mesékre. Hogyan fogadta a közönség és a kollégák?

– Furcsa viszonyom van az előadáshoz. Meglepett. Ilyet találtunk, ez lett, teljesen kísérletező munka volt. Ami például a sajtóvisszhangot illeti, csodálkoztam, mert még nem fordult elő, hogy ennyire célba találjon az üzenetem. Eddig egy csomó okoskodást és fejtegetést olvastam az előadásainkról, itt pedig az volt az érdekes, hogy érezték a szándékot, és jól fogadták, én legalábbis így éreztem.

Az a nehéz ebben az előadásban, hogy egy életérzésből indult ki. Nem a történet volt a fő szempont, hanem az, hogy kik játsszák és ők hogyan látják a világot. Azért eleinte éreztem a váradi közönségen egy kis konszolidáltságot. Eleinte volt, hogy úgy és akkor kacagtak, ahogy illett…

– Azt hiszem, ebben benne van kicsit a váradi sznobizmusunk, tudja, mi konszolidáltságból palotának hívjuk a bérházat, és hegynek a dombokat…

– A Hrabali mesékkel pontosan egy olyan előadást akartunk létrehozni, ami után kedvet kap az ember. Valamit nem azért csinálni, mert szép és jó, hanem mert jól esik. Aztán rájöttünk, hogy ez milyen nehéz. Például milyen nehéz beszélni a szeretetről, vagy a szépségről úgy, hogy az ne legyen giccses. Ez eleve nagy kihívások elé állított.

– Miben láthatjuk még az évadban?

– Van egy szerepem még a Leánder és Lensziromban novemberben, amit Tóth Tünde rendez, majd A három nővért rendezem, ami várhatóan márciusra színpadra kerül.

– Meséljen kicsit a Csehov-darabról, megvannak már a főszereplők?

– Nem, ez még meglepetés. A próbákat legalább három hónapra számítjuk, persze próbákra sosincs elég idő. Ez a kőszínházak átka, a műsorkényszer, de a határidő is egy remek múzsa. És hát igen, ez kemény lesz. Kimentem az erdőbe fát vágni és persze, hogy a legnagyobb fába vágtam a fejszém… Talán mert háromszéki székely vagyok…

– A színházon kívül is jól érzi magát itt Nagyváradon, például az albérletben?

– Én nagyon jól érzem magam itt.

– Hogy bírta az eddigi gyűrődést fiatal rendezőként?

A hetedik lépcsőfok volt a hetedik projektem egy év leforgása alatt, és finoman mondom, nagyon kimerültem. Most egy olyan munkatempóra váltanék, hogy jusson is, maradjon is, mert semmi sem olyan drága, mint az ember mentálhigiéniája, főleg, ha alkotó és rendező. Ráadásul a színészetből az eddigi tapasztalataim szerint több energiát kapok, mint amennyit elhasználok. És most következik két szerepem is ősszel, úgyhogy azt remélem, ezután a többletenergiákkal úgy fogok neki az évadban az egyetlen nagy színpadi rendezői munkámnak is, mint a már említett legnagyobb fának az erdőben.

Csehov engem már első olvasatra is felkavart. Izgalmas benne, hogy minden mondata egy bánya, egy dupla fenekű fiók. Érződik Csehov orvosi szikéje, a tollat tényleg tudja úgy használni. Egyszerre húsbavágó és szeretetteljes. Nála másképpen telik az idő és más a távolság. Ezek az orosz léptékek, dimenziók melyekben távoli rokonunknak tűnnek az emberek. Érdemes ezt dekódolni és megfejteni, hogy aztán itt, Nagyváradon kiderüljön, hogy ezek az orosz figurák nemcsak hogy közeli rokonaink, sőt mi magunk vagyunk.

– Akkor hát jól belevágott a legnagyobb fába…

– Ez nem először fordult elő. Tényleg nem olyan „lassú víz partot mos” típus vagyok, hanem az ellenkezője! A három nővérben az akarat patológiája foglalkoztat, mintha az akaratbetegség többféle esetével, módozatával állnál szemben. Szerintem egyáltalán nem elavult a téma!

Tóth Gábor