Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Legendás idők, legendás asszonyok

Az érmelléki asszonyok szívósságáról legendákat mesélnek ezen a vidéken. Itt az asszonynép volt a megtartó erő és a folytonosság garanciája. A férfiakat hol az egyik, hol a másik világégés tizedelte, így a nők fogták meg az eke szarvát, etették a családot, őrizték a ház lelkét, melegét, és csendes beletörődéssel várták haza az urukat a háborúból, hadifogságból. Ők mindig tudták, mi lesz a napi ebéd, még akkor is, ha üres volt az éléskamra, a pince, a verem. Az asszony volt az, aki mindig fel tudott állni, ha elesett.

legendas 1

A mihályfalvi iparos otthonból (a mai Bartók Béla Művelődési Ház) lett ideiglenes hadikórház

legendas 2

A mihályfalvi iparos otthonból (a mai Bartók Béla Művelődési Ház) lett ideiglenes hadikórház

 

A negyvenes évek közepén a mihályfalvi Tarcsai úton úgy bújtak össze a házak, mintha tudták volna, lakói csak egymásra számíthatnak. Az egyik ilyen kis fészekben egy máriapócsi ikonutánzat függött a hitvesi ágy fölött, mellette feszület. A párna alatt csontból készült olvasó (rózsafüzér) lapult. Szemei megkoptak a sok imától, de a kereszt annál fényesebb volt rajta. Maris néni azon imádkozta haza élete párját mindkét világháborúból, mert ott függött a kalapja a szobaajtóba vert szegen. Úgyhogy gazdára volt annak szüksége.

Még tartott a második világháború, amikor Maris vékony parkettruháját és pruszlikját igencsak átjárta a szél a kertben, amikor kettesével veregette össze a csutkatöveket, hogy lehulljon róluk a föld. Az ízik már elfogyott a léckerítéssel együtt, a március meg még nagyon messze volt. A novemberi szél meg havat hozó, cudar és lélekszikkasztó.

Az istenadta búbosban meg ez is ég, kicsit meglangyosítja a konyhát. A sok kis cábár unokára rá is fér, mert napok óta az ágyban ücsörögnek. Anyjuk a mezőn tallóz. Pár szem fagyos „kolompír” is jól jön az ínséges időkben, ha még találni ugyan. A férfiak a fronton, az éhes száj meg sok. Míg a leányai, menyei előkerülnek, átszitálja még egyszer a padláson talált tengeridarát. Lesz belőle laktatós puliszka. Majd kerül hozzá valahonnan egy kis zsír is. A veremben akad még holnapra pár murok meg káposzta is. Valahogy kihúzzák karácsonyig, utána meg már a Jóisten dolga, mi lesz velük.

 

A német repülősök meg a tök

Az érmelléki kisfalvakban, ahol nagy volt a család és a férfiak háborúztak, nehezen telt az idő. Hosszúak voltak a telek, rövidek a nyarak. Még abból az istenadta tökből sem tudtak eleget vetni a kertekbe, ami el ne fogyott volna ember és jószág által, ha utóbbi még akadt ugyan valamelyik háznál.

A háború végére a front elérte az Érmelléket, a katonáknak meg már nehezen jött az utánpótlás. A németek ritkán vitték el a táplálékot erőszakkal. Inkább pénzt vagy más fizetőeszközt kínáltak az élelmiszerért, ám az emberek már a hadak végén annyira szegények voltak, hogy még a krumpli héját, vagy ahogy errefelé nevezik, a krumplihajat is elvetették tavasszal. Így esett meg, hogy a környező falvakban még pénzért sem jutottak eleséghez a németek. Piskolton (Érkörtvélyessel szomszédos falu, ma Szatmár megyéhez tartozik) megneszelték, hogy a lakosság elvermelte előlük még azt a keveset is, amijük volt. Így a mezőkről „felfegyverkeztek” tökkel, és bosszúból „lebombázták” vele a falut. Volt nagy riadalom – meséli még ma is a történteket a Mihályfalván élő Etus néni, aki tanúja volt az esetnek. Az amúgy is szegényes falu házainak teteje majdnem mind beszakadt az alacsonyan szálló repülőkből hulló „mennyei mannától”. De a falusiak hetekig ették a sült tököt, töklevest, tökfőzeléket. Az asszonyok mind egy szálig begyűjtötték, és zsákokban eresztették le az ásott kutakba, hogy sokáig eltartson. Azonban nemsokára nagyobb veszedelemmel kellett szembenézniük, mint a tökkel bombázó német sereg.

legendas 4

Akik hazavártak, és akik háborúztak

 

„Davaj kartofel!”

Amikor az oroszok felváltották a németeket, onnantól kezdve már csak a zsírtalan labodaleves, az eperfa vagy egyéb gyümölcsfa tartotta az emberekben a lelket. Juliska nénire naponta ráfogta valamelyik orosz a puskáját, hogy „Davaj kartofel!”

„Nem értettem én, mit akar, a bajtól sz…jik” – mesélte jó ízes érmellékiesen az éltes korú, sokat megért parasztasszony. Majd egyszer talált a balga lélek egy darab krumplihajat és hozta nagy diadallal, hogy „kartofel”. De hát nem volt annak még fia se a házban – mondja.

Hosszú tornácos ház állt a mihályfalvi Gencsikertben (városrész), nagy telekkel. Onnan szemmel tudták tartani mind a szatmári, mind a váradi utat. Ott vertek hát tanyát a telken, és naponta hoztak valahonnan egy-egy lelőtt disznót. Azt főzték egy hatalmas üstben, és ették napokig. Ha elfogyott, hoztak másikat.

Két eladólány is volt a háznál, azokat még idejében elbújtatták a rokonoknál, mert ha a felszabadítóknak szórakozni szottyant kedvük, hát annak megadták a módját alaposan – meséli Juliska néni. „Néha egy-egy muszkatiszt sáros csizmájával együtt heveredett le a tisztaszobába, Margit „jányom” stafírungos ágyneműjébe. Majd egyszer rám bízta az egyik bolond katona a puskáját, hogy tegyem el neki, amíg nem kéri. Hát jött is estére részegen és kérte. Hát odaadtam neki. Majd másnap lett oszt’ ’davaj puska’. Mondhattam én neki, hogy már odaadtam. Majd’ lelőtt a’ mindenkit a pisztolyával. Néhány nap múlva ott látom nála a puskát. Csak hunyorgott a beste lelke, meg szívta a büdös kapadohányt.

legendas 5

legendas 3

A tiszt, aki velük volt, kordába tudta őket tartani. Így asszonynépbe nem tettek sok kárt, de ahol rászabadulhattak, meggyalázták még az öregasszonyokat is.

Negyvenöt után meg a román seregek özönlötték el a környéket. Csak onnét látszott, hogy katonafélék, hogy egy-egy darab kincstári ruha mindegyiken akadt. Egyiken nadrág, másikon zubbony.

Egyik jött, másik ment. De mind éhes volt az is, akár a sok itteni cábár gyermek, asszonynép, itthon maradt öreg.”

legendas 6

A régi fotográfiák az Érmellék 2009 Fotóklub gyűjteményéből származnak

 

Az asszony keze

Mire hazakerültek a férfiak, akiknek még élet volt rendelve, az asszonyok kezét, lelkét elnyűtte a sok mezei munka. Az arcuk megkeményedett, elillant róluk az üdeség. A családfő is kiégett a fronton, leépült a fogságban. Hónapokba, évekbe tellett, mire némelyik újra munkaképessé vált. Úgyhogy még azután is az asszony meg a gyermek szántott-vetett, ha még volt mivel. S ha még volt, nem sokáig volt, mert olyan világ következett, amelyikben egy torz, egy beteg ideológia nevében azt is elvették.

Úgyhogy a világ tengelyét a történelem mindig úgy fordította, hogy az asszonyok keze mindig kérges maradjon. De ugyan ki érezte azt, amikor simogatott, ölelt, táplált vagy éppen gyermeket altatott vele…

Sütő Éva