Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Különös történetek 1918–19-ből

A nemzeti összetartozás napjává nyilvánított június 4-e feladatokat is ró ránk. Kevésbé ismert közvéleményünk előtt, hogy az 1918. novemberi belgrádi fegyverszüneti konvenció utáni hetekben a francia csapatokat várták volna a magyarországi nagyvárosokba. Az új Magyarország vezetői igen reménykedtek valamiféle nagyhatalmi garanciában. Amit nem tudtak eleink, hogy a szomszédos országoknak kétoldali szerződésekkel odaígérték az ország területének nagyobbik részét, sőt magyar többségű területeket is a tömbmagyarság szélein, körben a leendő új határok mentén.

Két francia tábornok írta be a nevét a magyar történelembe az összeomlás kapcsán. Louis Franchet d’Espčrey tábornok volt a szövetséges Keleti Hadseregnek a parancsnoka. 1918. november 13-án vele írták alá a magyarok a fegyverszüneti konvenciót. Tíz  nappal korábban volt egy pádovai fegyverszünet, azt még a Monarchia nevében írták alá. A Károlyi-féle delegációt nem mint kormányküldöttséget, hanem mint „helyi szervetet” kezelték Párizsban. Kerek egy évig (!) nem volt hivatalosan elismert magyar kormánya az országnak. Sokáig a belgrádi konvenció volt egy olyan-amolyan nemzetközi jogi dokumentum. Ezt is hamar sutba dobták. Ormos Mária könyvében olvasom, Clemenceau francia kormányfő, a békekonferencia elnöke már 1918. november 30-án levette a napirendről. Pont a tervezett elcsatolások miatt is tartottak a magyarok felháborodásától. A belgrádi konvencióban minden esetre benne volt, hogy a győztesek megszállhatják az ország stratégiai pontjait.

kulonos tortenetek

„Budapesten kitakarították a laktanyákat, berendezték a kantinokat, a Keleti Pályudvaron felállították a pénzváltót” – olvasom Ormos Máriánál továbbá, hogy eleink túl sokat, sokáig vártak a hadsereg újjászervezésével, csak 1918. februárjától kezdték végre katonákkal feltölteni a laktanyákat. Akkorra már hónapok óta jöttek be idegenek az országba. A magyar „népköztársasági” vezetés kínos merevséggel próbálta a fegyverszüneti konvenciót betartani. Arról nem kaptak tájékoztatást, hogy francia csapatok küldése elmarad!

Volt egy másik francia tábornok is, egy igazi magyargyűlölő. Ő egy sokkal negatívabb figura, aki szintén beírta a nevét a magyar történelembe. Henri Mathias Berthelot tábornok, a Dunai Hadsereg parancsnoka, Bulgárián át kellett Romániába vonulnia. Őt Ukrajna és Odessza elleni akcióval is megbízták. Ukrajna? Szovjetellenes céljai is voltak a franciáknak! A hadsereget újra mozgósító Románia számára állandó hivatkozási alapja a magyarországi bolsevik veszély már 1918 októberétől. Kun Béláék majd csak 1919. március végén jutnak hatalomra. Berthelot öntevékeny módon is nyomta előre a román hadsereget.

A mai romániai többségi nemzet számon is tartja, hogy sokat köszönhet ennek a francia tábornoknak. Berthelot segített újjászervezni a román hadsereget az 1916-os nagy vereségek után. I. Ferdinánd román király fő tanácsadója is volt. 1918. október végétől 1919. május 10-éig az Antant Dunai Hadseregének a parancsnoka. Mindenben segítette a románokat, úgy is, hogy szembe került még Louis Franchet d’Espčrey-el is, aki a főparancsnok volt e térségben. Ez utóbbi joggal félt attól, hogyha gr. Károlyi Mihály és kormánya eltűnik, egy anarchikus állapot köszönt be. Berthelot „érdemeit” – az ő személyére visszatérve – a román kormány tiszteletbeli állampolgársággal, Hunyad megyében földbirtokkal és még akadémiai tagsággal is honorálta.

A belgrádi egyezmény (1918. november 13.) stratégiai pontokról beszélt, amelyeket a szövetségesek megszállhatnak. Bukarestben már 1918. december 26-án bejelentették, és a hivatalos lapban közzé is tették Erdély és a Bánság egyesülését Romániával. A francia külügyminisztériumban úgy vélték, Románia egyoldalúan proklamálta ezt, mert ez egy olyan kérdés, amelyről csak a békekonferenciának kell majd döntenie. A szerződésnek a 17. pontja, amelyet Belgrádban aláírtak, kimondta, hogy a magyar közigazgatás a történelmi Magyarország egész területén a helyén marad egészen a békeszerződés megkötéséig. Ionel I. C. Brătianu azon volt, hogy a román csapatok eljussanak az 1916-os titkos szerződésben odaígért területek határáig, ez Debrecentől keletre lett volna, Békéscsabától nyugatra.

Mint ismeretes, küldtek Budapestre egy szövetséges missziót Vix vezérkari alezredes vezetésével. Neki a francia csapatok bevonulásának az előkészítését kellett biztosítania. Később valamiféle semleges övezet létrehozását kívánta elérni legalább a magyarok és a románok között. Az 1918. december 31-ei Berthelot–Apáthy féle megállapodás nélküle jött létre. Lehet, meglepő, de korántsem volt mindig csak rosszindulatú, látta a Károlyi-vezetés nehézségeit is. Északon a csehszlovákok jelentkeztek mint igénylők. Ott a Bartha Albert honvédelmi miniszter és Milan Hodza által – 1918. december 6-án – kijelölt vonal még Kassa felett, Losonctól és Lévától északra húzódott. A magyarlakta területek ettől jórészt délebbre voltak. A demarkációs vonalat azonban hamarosan átlépték. Vixnek azt is feladatául adták, hogy elérje a csehszlovákok szállítsanak szenet Magyarországnak. A csehek is igyekeztek kész helyzetet teremteni. Vix próbálta elérni a Bartha-Hodza egyezmény betartását. Jegyzékben követelte, hogy a csehek ne vonuljanak be Kassára. Egy franciák által létrehozott egyezményt, akárcsak Erdélyben, megint csak a franciák dobták el. Bartha hadügyminiszter létrehozhatott egy jó megállapodást, de csapatokat nem tudott küldeni ennek a megvédésére. Két nappal azelőtt, hogy I. Ferdinánd román csapatai megérkeztek Kolozsvárra (ti. ez 1918 karácsonyán volt) Károlyiékkal is közölték: egy új északi demarkációs vonalról döntöttek Párizsban. Ez már nagyjából a mai szlovák–magyar határ.

A Vix–jegyzéket, ez a békekonferencia határozata is volt, 1919. március 20-án hozták Károlyi köztársasági elnök tudtára. Célja egy olyan semleges övezet kialakítása volt, amelyet Antant-csapatok szálltak volna meg. Lett volna előnye is, ha a regáti hadsereg megint nem nyomul előre. A Károlyi-vezetés ebben a helyzetben úgy látta, csak a lemondást választhatja. A Horthy-korban a hatalom átengedését a szélsőbalnak nemzetárulásnak értékelték. Valójában Károlyi köztársasági elnök akart maradni, de egy tiszta szociáldemokrata kormányt kinevezni, ezek viszont titokban kiegyeztek a gyűjtő- és fogházban lévő kommunistákkal. Létrejött a Magyar Tanácsköztársaság, élén Kun Bélával, és ez radikálisan szakított a polgári kormány pacifista politikájával. A Tanácsköztársaság 1919. március 21-től 1919. augusztus 1-ig állt fent. Kétségkívül a magyar történelem zsákutcája, de honvédelem terén eredményeket tudott felmutatni.

Az meglepő volt még e sorok írójának is, hogy az Apáthy–Berthelot egyezmény például Vix nélkül jött létre, az egyik francia bizottság tiltakozik egy másik francia tábornok tevékenysége ellen. A status quót nem a magyarok szegték meg, de némi naivitás megfigyelhető.

Itt jutottunk el a hadseregszervezés kérdéséhez. A belgrádi egyezmény (1918. november 13.) foglalkozott a hadsereg kérdésével is. A konvenció Magyarország részére hat gyalog- és egy lovas hadosztályt engedélyezett, illetve ennyit tarthatott fegyverben. Az öt legfiatalabb fegyverfogásra alkalmas korosztály behívásával, illetve visszatartásával akarták megszervezni az új hadsereget. Jellemző, hogy az őszirózsás forradalmat követő öt hónap alatt négy miniszter is volt. Linder Béla honvédelmi miniszter nevét majd minden történelem iránt érdeklődő magyar ember ismeri. Elhíresült szavai: „Nem kell hadsereg többé. Soha többé katonát nem akarok látni.”

A Károlyi kormány nem egy tagja féltette a hatalmát az  „ellenforradalmi” szellemiségű hadseregtől. A Monarchia hadserege „vegyes összetételű volt”, élén sok idegen tiszttel. A magyar ügyért nem biztos, hogy harcoltak volna. A hadseregben a bomlás már 1918. október 31-e előtt elkezdődött, nem csak a forradalom „terméke” volt. Léteztek a frontról fegyelmezetten visszatérő alakulatok is, nem ezekre kívánták a hadsereg szervezését alapozni. Ezek a problémák, amelyek a magyar közvéleményt 90 év után is foglalkoztatják.

Bartha Albert volt az a honvédelmi miniszter, aki – Linder után – még 1918. novemberében próbált volna tenni is a belgrádi konvenció szellemében. Egyetemi zászlóaljakat, altisztekkel feltöltött alakulatokat, székely- és jászkun alakulatokat szervezett volna. Fegyelmet és rendet is akart az új demokratikus hadseregben. Egy nyilatkozatot is közzé tett, hogy az „ország határait a nemzetközi jogba ütköző támadás ellen megvédjük”. A katonatanács nyomására mondatták le. Akkor lettek sokan ellenforradalmárok.

Több hónapi ingadozás után – 1919 februárjában – jutott el Károlyi Mihály oda, hogy meg kell fontolni a fegyveres honvédelem megszervezését. Hitte, hogy a békekonferencia majd rendbe hozza a dolgokat. Szatmárnémetiben 1919. március 2-án megtartott beszédben ígérte meg a székely katonák előtt, hogy az országot, ha kell, fegyverrel is felszabadítják. Egy ideig Károlyi sógora, Festetics Sándor is volt honvédelmi miniszter. Igyekezett volna tovább vinni a Bartha elkezdte konszolidációs folyamatot. (Stromfeld Aurél neve érdemel itt említést, ő már a Tanácsköztársaság idején vezérkari főnök volt.) Ám ezt csak részben valósíthatta meg. Az ugyanis szembeszegült az Antant akaratával, és a közvélemény szerint honvédő harcot kezdett.

A magyar Vörös Hadseregben harcolt a későbbi második világháborús tisztikar számos kiemelkedő tagja, olyan tisztek, akiket nem lehet kommunista szimpátiával vádolni, így Jány Gusztáv, Szombathelyi Ferenc, Sztójay Döme és mások. Ezek a katonák jól „megverték” a szlovák hadsereget, és északon eljutottak Eperjesig. Itt megint becsapták a magyarokat, azt mondták nekik, ha visszavonulnak északról, tárgyalnak velük. Józanabb Antant-politikusok tisztában voltak azzal, hogy a tanácsrendszer okai között ott van a magyarok elkeseredése és kiábrándulása a Duna völgyében folytatott győztes politika miatt. Horthy Miklós későbbi tisztjei, kik beállottak a „vörösek” szolgálatába, úgy látták, végre alkalom adódik harcolni a hazáért.

A polgári demokratikus korszakot nem szabadna összemosni a vörös rendszerrel. A Károlyi rendszert –már megírtuk korábban – sok tisztességes magyar ember is támogatta. Az újat remélték: Egy népképviseleti polgári demokrata rendszerű Magyarországot. A valójában bolsevik kommunista tanácsrendszer leváltása nem idegen csapatok feladata lett volna, hanem a magyar népé.

Hodgyai Mátyás